Ez a kapcsolat hihetetlen mélységeket él meg. Minden nagyon intenzív. Intenzíven éljük meg a szerelmet, a jót, a rosszat és a nagyon rosszat is. Ebben az újabb 28 napban volt minden szerelem, forró szex, lopott órák, hosszan eltöltött idő, harag, bánat fájdalom.

Valójában minden elképesztő. Vele lenni, olyan mintha mindig is vele lettem volna. Nincs kérdés, kétely csak az elképesztő szeretet, szerelem, szenvedély. Hihetetlen. Még mindig felfoghatatlan, hogy ilyen van és létezik. Hogy találkozol valakivel, aki olyan mint te, akivel együtt lenni jó, aki tudja és érzi, hogy te milyen vagy. Majd elhangzik a mondat: mi lenne ha összeköltöznénk. Az élet adja, neki költöznie kell, nekem letelik az egy év ebben a lakásban. A felvetés jogos. És miért ne! Korai? Hát hogy a fenébe ne lenne az! Gondoltam rá, nem is egyszer, de kimondani nem mertem, mert féltem én lennék a bolond lány, aki túl sokat akar. Örülök, hogy kimondta. Mert erre vágyom, hogy vele legyek, mert úgy érzem vele vagyok egész. És elmegyünk lakást nézni. Találunk. Jót, nagyon jót nem is sok. Visszahívjuk őket, hogy akkor kéne, de a tulajdonos még gondolkodik. Mert jövő héten még jönnek megnézni. Nem baj. Várunk. De közben nézünk mást is. Mert akarjuk. Egymást, mindenestül. Követném a holdra is, ha odamenne! Majd jön egy nem könnyű hétvége. Neki a gyerekek és a munka miatt, nekem Napóleon és a gyerek miatt. Angyalom nem túl együttműködő velünk kapcsolatban. Persze értem én. Sok ez neki. Nekem is. De szeretem, hogy sok. Mert szeretni és szeretve lenni a világ legjobb érzése. Majd ezután a nem túl könnyű hétvége után jön a nemtúlkoariezmég mondta. És jön vele valami felfoghatatlan fájdalom is. Hogy korai-e? Az. De ez akkor még koraibb volt mikor felvetődött. Azért menjünk el és nézzük meg azt a lakást. Azt a lakást, ahová egészen biztosan nem fogunk beköltözni. Szívem kezd megrepedni. Kültéri babzsákfotelt néztem neki. Éppen a mondat előtt 1 nappal. És nem tudom mi fáj jobban, az hogy nem akar összeköltözni vagy az amiket indokként felsorol. Vagy mindkettő. Nem tudom. Olyan ez mikor az ember készül az esküvőre, majd a másik közli, hogy ő nem biztos abban, hogy össze kéne házasodni. Ott állsz a gyönyörű, hófehér ruhádban és tudod, hogy soha, de soha nem fogod felvenni. Majd egy másikat. Talán. Olyan ez. Arra a lakásra gondolok, ami fantasztikus, pont jó minden szempontból, de tudom, hogy soha, de soha fogunk odaköltözni. Talán egy másikba. Talán. És nem kezelem jól. Nagyon nem. Az ember, akiben hittem, akit a világ végére is követnék, akit úgy szeretek, mint előtte talán senkit, azt mondja, hogy bár ott a jó lakás, de korai beköltözni. Nekünk. Együtt. De azt mondja szeret. Mondja, de nem csinálja. Mert figyeli a reakciómat. Csak mondja. Nekem meg fáj. De qvára! Keresem az okokat, mit rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom. Biztosan ezer dolgot elrontottam, például a hétvégét. Mert tölthettünk volna több időt hármasban. Igen elrontottam. Lehetnék szigorúbb Angyalommal, lefektethetném korábban, ha átjön visszavihetném, igen sokat hibáztam. De nem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy megijedt. Megijedt attól, hogy ő és én. Megijedt attól, hogy 1+3. Hogy vannak dolgok, amikről le kell mondani, vagy tudom is én mitől. Ő. Aki alatt akna robbant. Háborúban harcolt. Elhagyták. Egyedül küzd a gyerekeiért, az apaságáért. Megijedt. Semmi másnak nincs értelme. Semmi más nem logikus. Mert amúgy tényleg korai. De korai volt a gyerekemet 1,5 hét után bemutatni neki. Korai volt a gyerekeit 3 hét után megismernem. Korai volt 3,5 hét után nálunk együtt aludni, úgy hogy Angyalom itthon volt. Minden korai. Minden. De nem bántam, mert akartam. Most viszont úgy érzem, ő nem akar. vagyis ez nem igaz. Akar ő, de kényelmes távolságból. Ha gond van, vagy ha fáradt akkor vissza tudjon vonulni. Mi a következő? Ne menjünk el együtt nyaralni a gyerekekkel. Az is korai. Persze hogy az.

És éjszaka nem alszom. Nem tudok. Jár az agyam. És szépen rájövök, hogy gyerekkel ez a boldogság dolog nem megy. Valahol hajnali 3 és 4 között elveszett a hitem benne. Nem tudsz gyerekkel az oldaladon boldog lenni. Mert vagy túl korai vagy túl kényelmes. Mert vagy elfogadnak vagy nem. Mert ha gyereked van soha többé nem vagy egyedül. A gyerek megbélyegez! Anyuka! Akarva akaratlan keresik a hibákat és vagy tudomást sem vesznek róla. Gyerekkel semmi sem olyan mint nélküle. De nem bánom, hogy van. Nagyon nem. Ő a csoda az életemben. Aki miatt van értelme mégis mindennek. Csak a szerelemben nem hiszek már. Az nincs. A szerelem az a valami, amit egy anya nem engedhet meg magának. Mert ha megengedi a padlón találja magát és az nem szép látvány egy gyereknek. Az nagyon nem. Se boldogság, de szerelem nem. Ahogy összeköltözés se.

Tényleg elhittem, hogy ő az! Aki megvéd, ahogy annó a feleségét tette. Vágytam a négy nem közös gyerekünkre és elfogadtam volna a közöset is. Vele még háborúba is mentem volna. Mert hittem, hogy együtt meg tudjuk csinálni. Csak azt a mondatot ne mondta volna. Csak azt ne. Akkor most nem sírnék. Most nem fájna. Most nem azt az egy számot hallgatnám szüntelen. Csak azt ne mondta volna, hogy költözzünk össze. Azt nem kellett volna.