Hát ezen is túl vagyok. Megvolt szingli életem első „kapcsolata”, „szakítása”. Nem tudom, hogy ez kapcsolat volt-e. És így nem tudom, hogy a végét lehet-e szakításnak nevezni. Szóval megvolt az első nem tudom minek nevezzem. A lényeg, hogy volt egy fiú, akivel egynél többször találkoztam.

A sors különös fintora, hogy az első válóperünk épp a Word Trade Center lerombolásának napjának az évfordulóján volt. Hogy milyen volt? Elképzelhetetlenül rossz. Kiakadtam, mint az a bizonyos kakukkos óra. Sírtam a költözés óta először és igazán. Dühös és csalódott voltam. Dühös Napóleonra, aki a bírónő előtt kijelentette, hogy nem akar válni. Mint egy rossz vicc! Csalódott voltam, mert egy bíróságon kellett állnom és az elba…tt életemet és döntésemet egy harmadik embernek kellett előadnom. De lényeg mi lényeg, nagyon, nagyon kiborultam. A sors másik különös fintora, hogy másnap a barátnőm esküvőjére voltam hivatalos. Egyértelműen semmi kedvem nem volt hozzá. Kicsit erős kontrasztnak éreztem ezt az élettől. De megígértem neki és örülök a boldogságának, így természetesen elmentem. A helyszín nagyon szép volt. Nem messze a fővárostól egy pici családias, de mesés környezetben. És mit csinál az ember lánya, ha a válása után egy nappal esküvőre megy? Na mit? Iszik rendesen! Jó volt a csapat, hát na meg kell adni a módját és mi ittunk. Jó is volt a buli! Egyszer az este közepén elém ugrik egy Jackson mozgású magas srác és elkezd velem táncolni. Na jó, már vagy 1,5 órája szemeztünk, annyira azért nem volt meglepő. Szóval Jackson előadta külön számát, én próbáltam követni. Kihívás volt, főleg mert annyi pálinka után  már szinte minden annak tűnik. Aztán végre kimentünk beszélgetni. A kötelező szia xy vagyok után már nem emlékszem, mit kérdeztem amire ő azt felelte, hogy tudja, hogy ez furán fog hangzani, de ő az igazit keresi! Sokk! Lefagyás! Mivaaaan? És mivel már eleget ittam, közöltem vele, hogy akkor jobb, ha tovább fárad, mert én bizony 35 vagyok, válófélben egy gyerekkel. Nem hiszem, hogy én lennék számára az igazi. Láttam rajta, hogy nem épp erre számított. Később ezt úgy mondta, hogy kiosztottam őt. Eszembe se jutott, de ilyen szar dumát. Főleg az én helyzetemben. A lényeg, hogy bár elküldtem, ő azért nem tágított. Táncoltunk, ittunk, talán kicsit dumáltunk is, aztán jobbnak láttuk elvonulni. A reggel fájt, de mocskosul, mert másnap negyed maratont futottam. Úgy aznaposan. Tele pálinkával. Szóval a verseny miatt elég korán keltem/keltünk. Elköszöntünk és megbeszéltük, hogy ha gondolja akkor a közösségi portálokon megtalál. És gondolta. Bejelölt, leveleztünk, találkoztunk. Nekem elsőre igen fura srácnak tűnt, aztán, ahogy többször találkoztunk rájöttem, hogy bár még mindig fura, de elég sok közös van bennünk. Elkezdett tetszeni. Nemcsak azért, mert minden találkozás alkalmával lefestette nekem Szinyei Majális című képét! Elkezdett tetszeni Jackson is. A fura fiú, aki utálja a Gyűrűk Urát, piacra jár, fut, szereti a pálinkát és az életet. Amit nem szerettem benne az a matraca, mert hátfájás kaptam tőle. Adott. Nagyon sokat. Nem is tudja mennyit. Visszaadta, az önbizalmamat. Hogy gyerek után is kívánatos, szép nő vagyok. Olyan nő, aki kell egy férfinak. Kezdtem megkedvelni nagyon. De én nem kellettem eléggé. Nem találkoztunk sokat, és nem is beszéltünk sokat. Nekem meg kezdett hiányozni, hogy bár ez egy „nem tudom” kapcsolat, izé, de kezdett hiányozni, hogy több legyen. Jó lett volna, ha több lett volna. De ő bezárt, lezárt, kizárt. Nem tudom. Ahogy ott ültem vele szemben és mondtam, neki, hogy ez így nekem kevés, nekem ez így nem elég láttam, rajta a „nem tudomot”. Mert aztán láttam rajta, hogy ő is jól érzi magát velem, de… És ennyiben maradtunk. Nekem több kellett, ő viszont nem érezte. Pedig jók voltunk együtt. Remélem én is voltam olyan jó neki, mint Heath Ledger a Batman-ben. Nekem ő tuti.

Nem kérdeztem meg miért. Féltem. Féltem, hogy kimondja, azt amit nem akarok hallani. Most már érdekelne, de most már késő megkérdezni. Sose tudom meg. Sose tudom meg, ha valami ilyen jó, miért lesz vége. Ha valami ilyen jó, miért nem lehet több. Ott ültem vele szemben, néztem a meleg barna szemeit és tudtam, hogy utoljára nézem őket. De rossz volt. Megígértem magamnak, hogy előtte nem sírok. Nem is tettem. Viszont annyira erősnek akartam tűnni, hogy mikor elbúcsúztunk elfelejtettem megölelni, úgy igazán. Elfelejtettem magamba szívni az illatát, amit megszerettem. Inkább gyorsan elköszöntem és elfutottam. Mert már sírni akartam. Mert mindegy mennyi ideig tart, de valakit elengedni, aki picit is számít nehéz. Szerettem a rendezett életét. Az enyém tiszta káosz. Jó volt ebbe egy picit belecsöppenem. És annál nehezebb elengednem. Kívánom, hogy találja meg az igazit. Őszintén!

Én kimondom, bármi is lesz: nekem ez volt Napóleon után az első kapcsolatom. Nekem az volt. És jó volt.

Borongós őszi idő volt ma. Már már tél. A hideg csípte az arcomat és hirtelen belém csapott az érzés: lehet.

BFF-el sétáltunk, ő vissza a munkahelyére én az autóhoz. Egy szuper kávén voltunk túl. A legszuperebb helyről jöttünk, onnan amit második otthonom is neveznék. Abból a kávézóból jöttünk, ahol mindig megpihen a szívem. Dolgozói kicsit a barátaim, kicsit a családom. Mert láttak már így is, úgy is. De mindig megnevettetnek és a legfinomabb kávét adják. Nem is kell kérnem, mert kapom, a tőlük telhető legjobbat, szívüket lelküket belerakva. Szóval erről a helyről sétáltunk vissza a szokott úton. Éppen valami igazán nagy okfejtés közepette, mikor felnéztem. Egyik oldalamon Isten szent háza, előttem a tér, arcomon a hideg és belém hasított. Hányszor álltam ezen a helyen őt várva. Belém hasított az érzés, ami oly ismerős volt. Egy másodpercre megállt a világ. Tényleg megállt. A levegő illata, a hideg melegsége, a várakozás öröme. Minden rám tört. Egy másodperc, ennyi. De abban benne volt minden. Mikor még hittem. Mikor teljes szívvel hittem, sőt tudtam, hogy valami komoly történik. Olyan ez mint a deja vu. Csak kicsit más. Ezerszer voltam arra. Ezerszer álltam ott. De ma a hely, az idő, a levegő, az illatok, a hangok minden egybe állt és gyorsvonatként döntött le lábamról. Ez nem az a rossz érzés, hogy hú de fáj. Nem is az a de kár, hogy csak ennyi volt. Ez az a jól eső, mindet elsöprő boldog másodperc. Abban a másodpercben benne volt a lehetőség. A talán, a lehet. Nem a mi lett volna, ha, sokkal inkább mi lenne ha. Abban a másodpercben benne volt a Boldogság gyere haza! Sokat gondolkodtam ezen. Mi minden történt az elmúlt egy évben. Vajon más lettem? Vajon ő más lett? Változott valami? Ha akarnám fájhatna, de ezen már túl vagyok. Fájt eleget. És tényleg, sikerült változnom? Valami változott. Elindultam az utamon. Hogy pontosan merre még én sem tudom, de elindultam. Igen, változtam. Sokat. De vajon ő változott? Elindult valamerre? Mi történt vele az elmúlt egy évben? Annyit beszélgettünk. Őszintének tűnt. Szerettem ezeket a meghitt beszélgetéseket. Csak ő volt és én. Vajon gondol néha rám? Eszébe jutnak a beszélgetéseink. Mikor észrevétlen megnyílt. Mikor elmondott dolgokat, amiket nem is akart. Vajon az ő arcán is úgy ült ma a hideg, ahogy az enyémen?

Nem is tudom. Abban az egy másodpercben benne volt minden. Az elmúlt év öröme. És még valami. Valami megmagyarázhatatlan. Benne volt a lehetőség. Lehet…

Március környékén a népszerű közösségi portálon „celebek” elmaszkírozták magukat, hogy kiálljanak a családon belüli erőszak mellett/ellen. Engem személy szerint felháborított. És nem az háborított fel, hogy kiállnak érte/mellette, hanem az, hogy azt nevezzük családon belüli erőszaknak, ha megvernek valakit. Ez van a köztudatban.

De tényleg ott kezdődik a családon belüli erőszak, ha megüti az egyik a másikat? Az nem számít ide, ha az egyik fél folyamatos lelki terrorban tartja a másikat? Ha lábujjhegyen kell járnod, azért, hogy ne legyen 3 órás végtelennek tűnő üvöltözés, az nem az? Kedves nő társaim, azt kell, hogy mondjam ez is annak számít. Nagyon is! „A családon belüli erőszak testi vagy lelki bántalmazás az elkövetővel közeli vagy bensőséges kapcsolatban álló vagy állott személy ellen.” Azért, mert ez nem látszik, mert nincsenek külsérelmi nyomok, attól még ez családon belüli erőszak. „A lelki bántalmazás külön kiemelését az indokolja, hogy hatásaiban, következményeiben vetekszik a fizikai bántalmazással. Gyakran pszichés zavarokat, depressziót, esetleg öngyilkosságot eredményez.” Ha az egyik fél kontrollt veszve ordít és szétveri a lakást, de kezet épp nem emel, attól még ez az. Azért mert másnap felkelünk 1 óra alvás után és bemegyünk a munkahelyünkre és csak annyit mondunk fáradtak vagyunk, attól még ez az. Mert ezek a dolgok is sebet ejtenek. Csak nem látszik. De ha valaki felemeli a hangját mi egyből összerezzenünk és keressük a kiutat. Attól, hogy nem látszik, mert „szerencsénk” volt, ez még az. A lelkünket ütik ilyenkor. A lelkünket verik apró darabokra. És ezt mindenki csak maga tudja. Mert nem látszik. Erről nem beszélünk. Hallgatunk mint a sír, mert jön a szégyen. Hogy ez velem megtörtént. És nem akarom, hogy bárki is megtudja. Nem akarom, hogy bárki is tudomást szerezzen arról, hogy ilyen helyzetbe hoztam magam. Hogy az illetőt, akit szeretek/szerettem ennyire félre ismertem. És jön az én hibám efektus. Mikor már nem is a másikban keressük a hibát, hogy miért történt ez, hanem magunkban. Hogy ez az én hibám. Ha kedvesebb lettem volna, ha nem vettem volna levegőt akkor fel sem tűnik neki, hogy otthon vagyok. Ha nem lennék, akkor ez nem lenne.

Nem tudom milyen mikor valakit megütnek. Nem tudom milyen mikor valakit addig ver a másik, míg patakokban ömlik a vére. Bele se merek gondolni. De azt tudom milyen ott állni terhesen és nem érteni. Amikor közös gyermeketek van szíved alatt és nem érted. Pedig csak annyit kértem, hogy csukja be az ajtót, vagy hozzon egy pohár vizet. És a dolgok hirtelen tönkre mennek. Leszakad egy ajtó, szétrepülnek a könyvek, a ruháid a földön. Tönkre megy egy telefon, ami persze az én hibám, ahogy a nyomtató nem működése is. Mert ezek a dolgok csak úgy maguktól esnek le, törnek össze. Nem tudom, milyen mikor a kéz nem simogat, hanem bánt. De azt tudom, milyen mikor a lelket bántják. Tudom, milyen mikor azt kívánod inkább ütnél meg, mert akkor hívhatnál rendőrt. Azt tudom milyen. És ez nem látszik. Sose fog. Csak annyi, hogy változunk. És ha szerencsés vagy ki tudsz lépni ebből a rémálomból. De ehhez nagyon nagy erőre van szükség. Ehhez kell a legnagyobb kitartás. Hogy ha eldöntöd, akkor véghez vidd és bármi történjék is végig csináld. Elsősorban magadért. Csak magadért. De másodsorban pedig azokért az angyalokért, akik a gyermekeink. Miattuk főleg. Nem szabad, hogy egy rossz példa, egy erőtlen döntés, az ő életüket is meghatározza. Erősnek kell lenni, mert van kiút. Mindenből van. Higgyétek el. Az én esetem egy igen enyhe formája ennek. Van barátnőm, aki a poklot is megjárta. Mert a férje egy igazi pszichopata. Tényleg az. De barátnőm felállt és kilépett. Azóta is küzd. Küzd nap mint nap. És nehéz volt. Baromi nehéz. Az eleje sosem könnyű. De nem adta fel. Most már jobb. Nem sokkal, de jobb. És minden nappal jobb lesz. Neki is, nekem is. Ezek a dolgok tesznek erőssé. Nemcsak a félmaraton. Mikor kiállsz magadért, az az igazi. De ehhez az kell, hogy szégyenünket tegyük félre, mert nincs mit szégyellni. Azért mert rosszul választottunk, még nem kell magunkat egy életen át büntetni. Tudni kell segítséget kérni. Persze azt is tudni kell, hogy kitől, de az ilyen segítők mindig jönnek. Mindig!

Ma már nem szégyellem. Büszke nem vagyok rá, de nem szégyellem. Én is családon belüli erőszak áldozat lettem. És nem látszott sose!   

35. Ez csak egy szám. Kinek mit jelent. Lehet ez egy sebesség korlátozás. Vagy kerülhet ennyibe valami. De lehet, hogy csak ennyi pénz van nálad. Tényleg, kinek mit jelent. Nekem az éveim számát.

Hát drága barátaim, ennyi idős lettem. Harmincöt éves. Sok? Kevés? Tudom is én. Csak azt tudom, hogy ez alatt az idő alatt annyi mindent éltem meg, míg más egy emberöltő alatt. Tudom sok mindenről nem írtam még, mert volt egy nagy utazásom. Sőt van még egy téma, ami hónapok óta foglakoztat. De, ahogy közeledett a születésnapom, egyre inkább úgy éreztem, hogy kicsit vissza kell tekintenem. Visszatekinteni, hogy mi is történt velem, és merre is tartok.

Még mindig nem értem a születésem körüli mizériát. Ezt már sokan mondtátok, hogy engedjem el, mert elmúlt és itt vagyok, de sajnos mégsem tudom elengedni. Mert még mindig nem kaptam választ a miért is vagyok kérdésre. Talán egyszer fogok. Vagy talán egyszer leszek elég erős, hogy ezt elengedjem. Majd kiderül. Szóval, anyu vállalt, apám meg lemondott rólam. Aztán jött a mostoha apám. Ő is vállalt. Majd két csodálatos testvérrel ajándékozott meg a sors. És igazából még kettővel, de erről csak később értesültem. Gyerekkorom és tinédzser éveim átlagosnak mondhatóak. Tele bulival, vélt és valós szerelmekkel. Barátságokkal, melyek közül néhány a mai napig tart. És ezekért rendkívül hálás vagyok. Aztán jött a nagy törés, a költözés és valahogy ott indult meg minden mint a lavina. Új hely, új barátok, új minden. Kerestem a helyem. Meg akartam felelni és mind ez a felnőtté válás kapujában. Munka, tanulás új élet, kicsit sok volt. Volt egy fél – egy éves mélyrepülés. Ebbe minden belefért. Buli, drogok minden. És ennek a vége lett Napóleon. Egy 12,5 éves kikötés, lehorgonyzás, kapcsolat. Túlságosan is meg akartam felelni. Eltemettem magam, hogy ki vagyok, hogy mit szeretek és csak a másik számított. Bármi áron. 7 évig a szüleimmel 5,5 évig tőlük külön éltünk. Házasság, gyerek. És most a válás küszöbén. Közben megint a szüleimmel éltem. Fura az élet, mert soha nem akartam visszaköltözni. És most „egyedül”. Közben volt 3 munkahelyem és felépítettünk Napóleonnal valamit, ami egyedül álló. Közben a szüleim házassága tönkre ment. Úgy csinálnak mintha megjavult volna, de látom én, hogy ez csak a látszat. Sose fog megjavulni. És közben imádott nagymamámat eltemettem. Fogtam/fogtuk a kezét mikor meghalt. Míg élek nem felejtem el azt a napot. Mint ahogy azt se mikor Angyalom született. 5,5  óra alatt. Mint a rakéta. És azóta is bearanyozza az életemet és teszi olykor pokollá. Mert szülőnek lenni nem egy vidám love story. De imádom és semmiért nem adnám. Ahogy azt sem, hogy nem tudok úgy elmenni itthonról, hogy ne legyen egy játék, vagy pelenka, vagy cumi a táskámban. Mindig mosolyt csal az arcomra.

De 35 lettem. Innen nézve sok, onnan nézve még csak most kezdődik. Sok a kérdőjel. Sok a megválaszolatlan kérdés. De egy biztos. Most kell eldöntenem, hogyan és merre tovább!

A kihívás, ami évek óta érdekelt. Az ismeretlentől való félelem. A meg tudom-e csinálni érzés. És hogy a cél, amit kitűztem, elérem-e.

A félmaraton. Valami igazán felemelő érzés volt. Az előtte lévő héten viszont rendesen kicsavartam magam. Nem volt jó ötlet versenyen indulni, mert abszolút azt az érzés keltette, hogy a lehetetlenre vállalkoztam. De nem szokásom csak úgy feladni, így megegyeztem magammal, hogy lesz ami lesz én elindulok és ha nem megy akkor kiállok. Nem szégyen az. Rettenetesen izgultam. És ez nem az a vizsgadrukk érzés volt. Egészen más. Ilyet még nem éreztem. Aztán reggel felkeltem, odamentem, bemelegítettem, felnéztem az időmérő órára és azt mondtam, kicsit több mint 2 óra múlva találkozunk. Akkor ott tudtam, hogy megcsinálom. Az a rengeteg ember, a tömeg, a szurkolók meg a hangulat olyan energiákat mozgatott meg, hogy leírni nem is tudom. Elképesztő volt. Vitt a tömeg. Az első 10 kilométert meg se éreztem. El se fáradtam. Aztán a 15. kilométernél jött egy pici hullám, hogy hú ez lehet, hogy sok, de mentem tovább. Egy kis nyújtás és már jó is volt. Közben minden frissítő ponton megálltam, ittam, ettem, mert kellett. Nagyon kellett. Végül a 19. kilométernél jött  feladomnembírom érzés. Durva volt. Nagyon durva. Meg kellett állnom és hosszan nyújtanom, mert mindenem fájt. Mindenem. A lábam, a csípőm, a vádlim de szerintem még a hajam is. Egyszerűen mindenem. Nyújtottam és közben rájöttem, nem adhatom fel. Ez már majdnem a cél. És az utolsó két kilométer pokol volt. Szólt a zene, vitt a tömeg, de a pokol volt maga. Csak az érdekelt, hogy egyik lábom rakjam a másik után. És futottam tovább. És végül az történt, hogy nem kúszva mászva, hanem büszkén, igazán büszkén befutottam célba. 2 óra 13 perc 01 másodperc alatt. Két perccel jobb időt futottam mint terveztem. Végem volt. Minden szinten. Mert fájt mindenem, de ezt akkor már nem éreztem. Mert MEGCSINÁLTAM! Elterveztem, felkészültem és MEGCSINÁLTAM! Ez az abszolút katarzis. Nem azért, mert futottam 21 kilométert. Hanem azért, mert vágytam arra az éremre a nyakamban és megkaptam. És küzdöttem és nem adtam fel. Mertem nagyot álmodni és meg mertem csinálni. És tudjátok mit? Bárki, aki az álmainktól távol mer vinni bekaphatja! Tényleg!

Bármi is történjék, a legnagyobb ellenség mi vagyunk. A saját egónk. És tudjátok mit? Bárki képes bármire csak hinnie kell! Hinnie kell magában!

Rég írtam. Hiányzott is. De valahogy most nem jöttek a szavak. Sok minden történt az elmúlt időben, amit próbálok pótolni, de most arról szeretnék írni, hogy mire jöttem rá ezekben a hetekben.

Megakadtam. Sokszor éreztem már ezt, de ez most kifejezetten zavart. Ott van ez a köcsög Petőfi. Szinte minden nap gondoltam rá, és a szívem szorult össze. De miért? Miért bánkódom egy olyan ember miatt, aki kutyába sem vesz. Minek gondolok egyáltalán rá! Miért érdekel. Aztán egyik nap ültem a kocsiban, hallgattam a zenémet, és az a szám jött, ami rá emlékeztet, hozzá kötök, arról szól, amit iránta érzek. Persze automatikusan elnyomtam, és akkor jött az AHA érzés. Mert fáj, mindegy miért. Mert szenvedek tőle, mégha nem is kéne. És elnyomom ezt az érzést, mintha nem is létezne. Nem veszek róla tudomást, mintha ettől eltűnne. Aztán rájöttem tehetek, amit akarok, de ha elnyomom, kizárom, semmibe veszem ezt az érzést, attól még ott van. Minden nap bekopog az ajtón, legfeljebb nem engedem be. De attól még ott van, és szétfeszíti a szívemet. És rájöttem, hogy nem engedem meg magamnak, hogy fájjon. Mert nem fájhat, mert nincs értelme. De attól, hogy nincs értelme még fáj. Sőt. Szétvet az ideg tőle. Szóval akkor és ott úgy döntöttem, hogy megengedő leszek magammal. Megengedem, hogy fájjon. Mert fáj. Visszamentem a számra és hagytam, hogy a fájdalom rám törje az ajtót. Letepert, mint egy úthenger. És újból meghallgattam és újból. És fájt, és közben elhordtam mindennek őt is magamat is, de hagytam had fájjon. Nincs mit tenni. Ami fáj az fáj. Aztán elkezdett kevésbé fájni. És ahogy teltek a napok egyre kevésbé fájt. Leterített a fájdalom, de távozott is. Furcsa érzés volt. Megengedem magamnak, hogy fájjon. Ez mekkora! És képzeljétek el már nem fáj. Tényleg nem! Na nem azt mondom, hogy nem gondolok rá, de a rossz érzés eltűnt. Hűlt helye van. Ha rá gondolok, már nem vagyok dühös. Sem rá, sem magamra.

De még mindig megakadtam. Tök jó, hogy ez a Petőfi dolog a helyére került, de van egy sokkal nagyobb és fontosabb dolog, amit nem tudok a helyére tenni. Napóleon. Három hónapja külön élünk, de mi még mindig macsak-egér játékot játszunk. Hol ő, hol én. Őt értem, magamat nem. Aztán ezen a csodás tízmilliószoros napon drága sorstársam, a kineziológus bomba nő felhívott, hogy mi van velünk. És telefonon rapid segítséget nyújtott. Ő még nem is tudja mekkorát. Mindegy, mert holnap folytatjuk! :) De a lényeg, hogy rájöttem, mindazok ellenére, ami történt én még mindig nem tudom Napóleont elengedni. Mert ő a biztos pont az életemben. Mert félek, hogy más már nem fog szeretni. Mert félek egyedül lenni. Mert mindegy is miért, de nem tudom vagy ami sokkal durvább szerintem, nem merem elengedni. Na itt jött az AHA érzés. Hoztam egy döntést, ami jó és helyes, de mégis félek ezt végig vinni. Mert, ha megteszem tényleg vége. És ez riasztó. Már nem én leszek fontos az ő életében (nem mintha eddig én lettem volna). De aztán rájöttem, hogy abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy bármi történik, bárhogy lesz mi egymásnak mindig fontosak leszünk. Mert van valaki aki félig ő, félig én és ez a valaki mindig összeköt minket. Érte, miatta mindig ott leszünk egymásnak. És aki ezután jön bármelyikünk életébe, azt kell elfogadni, hogy soha nem csak ketten lesznek/leszünk, de nem is hárman, hanem négyen. És ha nem bízok, és nem hiszek magamban, benne, bennünk, hogy ezt meg tudjuk jól csinálni, akkor még sokáig fog ez a macska-egér harc húzódni. Teljesen értelmetlenül, mert ez mind kettőnket tönkre teszi. El kell engednem őt, hogy boldog legyek. De úgy igazán, őszintén. Na ez a nagyon fura. És ijesztő. De már maga a felismerés is egy óriási előre lépés.

Hát itt tartok most. :)

Sose gondoltam, hogy a futásban fogom megtalálni a mozgás örömét. Ez is azon dologok egyike, amire azt mondtam: Én aztán soha nem fogok futni! Hülyék ezek? Mi a jó ebben? Aztán tessék. Vasárnap megyek a félmaratonra.

Akkor jöttem rá, hogy futni mégis jó dolog, mikor a még jelenlegi munkahelyemre kerültem. Jó kis csapat gyűlt össze. Szerettem ott dolgozni. Nem kifejezetten a munka miatt, sokkal inkább az emberek miatt. Sokat buliztunk együtt. Jó volt. De ami ennél is jobb, hogy együtt mentünk sportolni! Na jó a bulik jobbak voltak! J De nekem új volt, hogy csapatostul mentünk az edzőterembe. Edzettünk, aztán szauna. Majd jött a tavasz és valamelyikünk kitalálta, hogy fussunk a szigeten. Hát jó, fussunk. Valahogy úgy emlékszem, hogy mikor először voltam szó szerint megdöglöttem. Ki voltam mint a kutya. De aztán eljártunk néha és rájöttem futni tényleg jó. Levezeti a munkahelyi feszültséget. Volt, hogy együtt futottunk, volt hogy külön. Én kb 2-3 hónapos terhes lehettem, mikor utoljára futottunk együtt. Aztán szögre akasztottam a futócipőt egy jó időre. Mikor megszületett Angyalka az volt a tervem, hogy majd vele együtt futok. Vettem is egy futó babakocsit. Napóleon hozta haza Amerikából. Milyen büszke volt magára, hogy hazahozta! Mondjuk összeszerelni már nem volt kedve, de mindegy. A lényeg, hogy voltam is néhányszor Angyalkámmal futni, de az én drága jó gyermekem nem igazán szerette. Mindig is aktívabb volt annál, minthogy egy babakocsiba szögezve üljön és csak figyeljen. És elég nehéz egy ordító gyerekkel futni. Nem is nehéz, hanem kellemetlen! A közbotrányról nem is beszélve. Látni az embereken, hogy mit gondolnak rólad: Na, ennek is fontosabb saját maga, mint a gyerek! Milyen anya ez? Futkorászik a gyerek meg ordít! Meg ilyenek. Persze, nem azért hagytam abba a futást, mert zavart, hogy mit gondolnak rólam, miközben egy ordító gyereket tolok magam előtt. Sokkal inkább, mert így azért mégsem volt az igazi.

Aztán eltelt egy kis idő, és ahogy a párkapcsolatom, úgy a magam élete is zátonyra futott, és a nálamnál okosabbak azt mondták, hogy keressek célokat magamnak. Mindegy milyenek, csak írjam le és ha leírtam, tartsam is magam hozzá, lehetőség szerint. Bár leírni nem írtam le ezeket a célokat, de amiket akkor kigondoltam, azokat most szépen lassan kezdem beváltani. Ebből az egyik a futás. Mert egy ideje érdekelt ez a félmaraton. Annyi ember lefutja. Akkor én miért ne? Gyerekkori barátnőm, már futott egy ideje. Ő is motivált. Nagyon. Olyan kitartó volt ebben (most is az). És neki két gyereke van! Ő is el tud mindig menni futni! Én miért nem? Aztán ott van BB. Szüleim barátainak a fia. Tavaly végignéztem az ismert közösségi portálon, hogy minden ilyen versenyen részt vett. Mindig irigyeltem. Nem csak azt, hogy le tudja futni a fél vagy a teljes maratont, hanem hogy van hozzá kitartása. Így valamikor december közepén kitaláltam, hogy én bizony történjen bármi, akkor is lefutom azt a 21 kilométert! Ha négykézláb mászok be a célba, akkor is.  És elkezdtem felkészülni. Nem is ment olyan rosszul. Simán lefutottam bármikor egy szigetkört. Az ugye 5,2 kilométer. Bármikor, gond nélkül! Még másnaposan is! Aztán mikor néha emeltem a tétet, vagyis futottam két kört, akkor rájöttem, hogy na jó ez annyira mégsem vészes. Ez is megy. Nem gáz. 

Aztán jött ez a költözés. Kellett. Tudom. De pont ennek a célnak a megvalósításánál nem jött jól. Egyébként az én drága jó Gyerekkori Barátnőm, még januárban rágta a fülem kb egy hétig, hogy nevezzünk már, mert így olcsóbb és minek fizessünk többet ezért, ha nem muszáj. Rém hálás vagyok neki ezért, mert ha akkor nem nevezek, tuti, hogy el patópáluraskodom ezt az egészet és simán lemaradok róla. Akkor lett volna kifogásom, hogy miért nem tudtam elindulni és csak toltam volna ezt is magam előtt. Szóval nagyon hálás vagyok neki, hogy annyit nyaggatott! Őszintén! És pont ezért olyan nehéz most, mert már neveztem, de a felkészülésben kicsit megakadtam. Szüleimnél nincs futópálya. Nemhogy futópálya nincs, nagyjából egészéből 1 kilométer sík útszakasz sincs! Futottatok már hegynek felfele? Olyan jó meredek emelkedőn? Hát én minden alkalommal megpróbálok megállás nélkül felfutni a hegyre, de még egyszer sem sikerült. Brutál! De a lényeg, hogy itt is megtaláltam az 5 kilométeres körömet. Nem annyira vidám, mint a szigeten, viszont annál hasznosabb. És azt tudtátok, hogy lefelé pont olyan rossz futni, mint felfelé? Ezt eddig nem értettem, de most már ezt is értem. Mikor azt nézed lefelé, nehogy orra ess, na az kemény!

És ez a terepfutás jól is jött, mert szüleim kis városában hétvégén futóversenyt tartottak. Milyen érdekes? Először nem is akartam indulni, de anyuék mondták, hogy BB is indul, és hát ő nagy futó. Ha valaki, ő tudja, hogy nagy versenyek előtt lehet-e, szabad-e, kell-e futni. Mármint versenyen. Bár azt is mondták, hogy ő most csak 5 kilométeren indul. Na itt lettem bajban. Mert ott volt a fejemben, hogy csak meg kéne magam méretnem egy 10 kilométeres távon, de BB miért nem azon indul. Miért sok az a félmaraton előtt egy héttel? Hát ilyen gondolatokkal indultam neki életem első megmérettetésének. Fú, de szar volt. Menstruáció első nap! Jeeeee! Brutál meleg! Többször készültem elbőgni magam, és gondolkoztam azon, hogy én ezt nem csinálom, hagyom a francba. Mekkora egy hülye vagyok! Minek kellett ez nekem? De mikor beértem és láttam, hogy 1:02:55, akkor az elég jó érzés volt. Sose voltam ilyen gyors. 1:06 alatt sose futottam ezt a távot idáig. A lényeg, hogy vasárnap megküzdöttem magammal rendesen. DE, megcsináltam. Iszonyú nehéz volt. Eddig szentül hittem, hogy a félmaraton meglesz, most már ebben sem vagyok biztos. Ha nem lesz annyira meleg és addig összeszedem magam, akkor sikerülhet. De ha fejben szétesem, akkor végem.

Fel vagyok-e rá készülve? Aligha! Csak ott van a fejemben megírt lista! Mit csinálja vele? Dobjam ki? Mert nem fontos? Vagy mert úgyse tudom megcsinálni! Kizárt! Oda kell állnom. És vasárnap oda is fogok állni és megcsinálom. Meg akarom csinálni! Magamért, az álmaimért! Drukkoljatok!

Most, hogy kiírtam magamból Petőfit sokkal jobban érzem magam. Tényleg. Ezért szeretek ide írni. Végigolvasva, azért elég durva, hogy ennyi mindenre ilyen pontosan emlékszem. Ezen is sokat gondolkoztam. Mert a házasságomból, már egy csomó mindenre nem emlékszem. Azt hiszem ez azért van, mert az agyam ilyen zseniálisan működik. Ami rossz, az egy idő után törlődik. Megszoktam, hogy az életem nem jó és ezekről, ha akkor nem beszéltem, gyorsan el is felejtettem. Ez viszont, még ha így is végződött jó dolog volt az életemben. Jó, hogy leírtam, mert tudom, hogy néhány év múlva, már nem így fogok rá emlékezni. Legfőbb kritikusom szerint, nevezzük csak BFF-nek ez a legcsapongóbb írásom. Néhány helyen változtattam is. És szerinte ezt még nem zártam le. Hát hogy is tehettem volna. Ehhez idő kell. Csak nálam minden olyan lassan megy!

Nem tudom kinek mit jelent a húsvét, de én nagyon szeretem. Szeretem, mert van benne valami kedves. Szerintem ez egy szép hagyomány és kedves megemlékezés a feltámadásról. Ennek ad keretet a böjt, a kalács, a sonka, a kolbász, a tojás. És a locsolkodás. Szeretem. Ilyenkor együtt vagyunk jókat eszünk és jókat dumálunk. Persze, egymás agyára is megyünk, de szerintem ez is a hagyomány része. Húsvét nincs minden héten, ahogy karácsony se. Ezért fontosak nekem ezek az ünnepek. 

Na a mostani húsvét azért kicsit rendhagyó volt. Ez volt első, amit 13 év után nem együtt töltöttünk Napóleonnal. És ez volt az első ünnep, amit 13 év után nem együtt ültünk. Majdnem. Mert ez a drága jótét lélek, azért úgy gondolta, hogy minden nap tiszteletét teszi nálunk. Igazából ezzel nem is lett volna bajom, hiszen Angyalka miatt nekem is fontos, hogy ha tud jöjjön. A baj csak az volt, hogy már az első napon úgy összevesztünk, hogy szívem szerint megmondtam volna neki, hogy soha többet ne jöjjön. Összevesztünk, mert nem megyek vissza. Szerinte makacs vagyok és ő nem tett semmi olyat, ami nem lenne megbocsátható. És ezt a lehető legkomolyabban tudja mondani. Az hogy 3 évig semmibe vett, hogy egyik nő ágyából esett a másikéba az semmi. Bár ez utóbbit erősen tagadja, mert bizonyítékom nincs rá. Szóval az első nap istenesen összevesztünk. Az bánt, hogy sosincs tisztelettel Angyalkára. Mert ezeket mind végig kellet hallgatnia. Aztán meg hozhatom helyre az ő pici lelkét, ha tudom. Este beszélgettünk is, mert mindig próbálom neki elmagyarázni a dolgokat, és szeretném, ha ő is tudná, hogy a konfliktusokat igenis ki kell beszélni magunkból. 

Aztán Napóleon jött másnap is. Kevésbé volt zavaró. Bár előző este megbeszéltük, hogy nem vitázunk a gyerek előtt, ő azért bepróbálkozott, de nem hagytam magam. Az a baj, hogy azt nem fogja fel, hogy ilyenkor Angyalka felveszi a védő szerepét, és szó szerint rám akaszkodik. Még csak véletlenül sem tudom lehámozni magamról. Ő így véd engem. Édes nagyon. Este azért sikerült magától beszélnie. Megkérdezte, apa hol lakik. Na ezt hogy magyarázod el egy ekkora gyereknek anélkül, hogy ne sérüljön és úgy hogy megértse. Megpróbáltam, remélem sikerült. 

Aztán jött a hétfő, ami számomra a teljes kiborulás volt. Napóleon már 10kor megjelent. És el sem ment délután 3ig. Ez alatt az idő alatt próbált engem meggyőzni, hogy ő nem rossz ember, a családnak elmagyarázta, hogy semmi baj nem történt volna, ha telefonjába nem olvasok bele. És ha nem erről beszélt, akkor arról, hogy ő mennyit fogyott, vagy csupa olyan dologról, ami sem engem sem a családot nem érdekli. Nagyon kikészültem. Többször hazaküldtem, amit nem igazán vett komolyan, pedig tényleg komolyan gondoltam. És hogy ez alatt az idő alatt mennyit foglalkozott Angyalkával? Hát nem sokat. Nem is azért jött. Egyik nap sem. Engem akar, de ez az kör, amit teljesen feleslegesen fut, mert én ugyan vissza nem megyek. Nem értem. Azt hiszi poénból lakom 1 hónapja a szüleimmel. Mert poénnak ez elég rossz!

A hétfői rossz kedvemhez még hozzátett az én drága jó nagynéném, aki egy hasonló gyökér után bánkódik, mint Napóleon. Lehet rosszabb. De hogy nem jobb az tuti. Egész nap meg volt sértődve, vagy szomorú volt én már nem is tudom. Pedig karácsonykor még azt mondta, hogy milyen rossz, hogy nincs együtt a család, és tényleg nem volt, de sokan voltunk és ezt sem tudta értékelni. Csak az a barom járt a fejében. Láttam. 

De a koronát Napóleon tette fel az ünnepre. Este átküldött egy házról fotót. Én megkérdeztem, hogy ez mi? Mire ő, szóltak neki, hogy nézze meg mert nagyon jó áron meg lehet szerezni. Mi van? Minek? Megkérdeztem, hogy nem tök mindegy, hogy 63 m2-en él-e egyedül, vagy 200-on? Persze a válasz az volt, hogy ő nem egyedül akar odaköltözni, hanem velünk. Na mit szóltok? Én válok, ő meg házat néz. Sose akart se házat sem lakást venni. Soha. Most meg! Normális? Én tényleg nem akarok vele lenni, nem akarok tőle semmit, csak hogy váljunk már el. Ne nézegessen házat, mert nem kell. Vagy nézhet tőlem, de nekem ne küldözgesse. Oda költözik ahová akar, azzal akivel akar, de hagyjon már békén! 

Tényleg nem tudom mennyi idő kell még, hogy ez az egész helyre kerüljön a fejében, de kezdem elveszíteni a türelmemet. Valamit biztos rosszul csinálok. Talán túl jófej akarok lenni. Nem tudom. De már nagyon elég ebből!

Na ez az a dolog, amit nehezen tudok kiverni a fejemből.

Ismeretségünk, nem túl régi kb 3 éve találkoztunk először. Már az első találkozás alkalmával úgy gondoltam: „Jézusom, mi miért nem találkoztunk korábban?” Nem gondoltam én akkor többre, de tetszett na! Aztán egyszer egy rendezvényen találkoztunk, ittunk egy párat, jó volt vele dumálni. Beszélgettünk erről arról, ami elindított egy egy éves levelezést. (Muszáj ködösítenem, hogy ő ne legyen felismerhető). Persze ez nem azt jelenti, hogy minden nap írogattunk egymásnak. Sőt! Néha, hónapok teltek el két levélváltás között, és azok is egy-egy rövid üzenetek voltak. Aztán egyszer találkoztunk. Kicsit meglepett, de persze alig vártam. Épp bölcsőde váltás előtt voltam és az új bölcsivel beszéltem, hogy mikor tudnánk egy hosszabb beszélgetést megejteni. És pont a bölcsőde vezetőnek mondtam, hogy lesz egy találkozóm, de nem tudom meddig tart, szerintem max 1 óra. Így megbeszéltünk egy későbbi időpontot. Akkor jöttem rá mennyire ciki vagyok. Nem is ismerjük egymást, lehet nem is fogunk tudni beszélgetni, gáz lesz, de mindegy elmegyek és legfeljebb fél óra múlva eljövök. Hát így indultam neki az első találkozásnak. Találkoztunk és ott a napfényben 1,5 órát beszélgettünk, úgy hogy bármelyikünk is a telefonját megnézte volna. Nagyon jó volt. Végre valaki figyelt rám. Ő elsietett, mert persze mind ez munkaidőben történt és én repültem haza. Naná, hogy egész hétvégén rá gondoltam. Naná! De nem reméltem ettől semmit, mert házas vagyok, ő is az, hát ennyi. Aztán az élet úgy hozta, hogy a következő héten, megint találkoztunk, szigorúan üzleti ügyben, és bumm 2 órát dumáltunk a nélkül, hogy bármelyikünk is megnézte volna a telefonját. Vicces volt, mert mikor megkérdezzem, hogy bevigyem-e neki az anyagot vagy kijön, azt mondta, hogy kijön, de most nincs annyi ideje mint múltkor. Hát erről ennyit! Volt, még több is! Persze ő rohant vissza, én meg a gyerekért, mert akkor volt az első hét az új bölcsiben. Pont mielőtt odaértem volna a bölcsibe felhívott. Valami hülye dologról kezdett beszélni, meg úgy köszönt, hogy helló kismama! Persze nem engem akart felhívni, csak véletlenül engem hívott fel. Na az ilyen véletlenekben nem hiszek. Muszáj volt újra látnom! Valamit kitaláltam, hogy miért lenne jó, ha ismét találkoznánk, és persze, hogy ugyan ott megint találkoztunk. Csak most már nem munkaidőben, hanem utána. 2,5 óra. Megint. Nekem ez már kicsit necces volt, mert Napóleon ilyenkor már otthon szokott lenni, de nem bántam. Ahogy mindig, most is elkísért a zebráig. Elköszöntünk és én elindultam. Fél úton megfordultam, nem tudom mit remélve és ahogy néztem őt távolodni egyszer csak ő is visszanézett. Zavarba jöttem és futottam az autóig. És ilyenkor mit kell tenni? Ez miez? Sokat nem kellett rajta gondolkodnom, mert rám írt és hazáig smseztünk. Azt hiszem ez után találkoztunk még egyszer, ami úgy rémlik részemről nem sikerült túl jó, de aztán jött az ominózus este. Jó volt, mert Napóleon nem volt itthon, és naná, hogy szabaddá tettem magam. Úgy volt hogy megyek egy helyre, de előtte még találkozom vele. Hát a helyre nem jutottam el, mert zárásig maradtunk, és mivel kocsi nélkül voltam így felajánlotta hogy hazavisz. Én még férfit nem láttam ennyit vívódni magával. Mert azt éreztem, hogy tetszem neki, szeretné is, de ott az a valami. Végül győzött a vágy és csak egymáshoz értünk és végre megcsókoltuk egymást. Úr Isten! Leírhatatlan érzés volt. Még most tisztán emlékszem rá. Miután ledőlt a gát, már nem számított semmi. És nem, nem mentünk ennél tovább. Ő két nappal később elutazott az asszonyával én meg itthon maradtam és vártam. Az, hogy min mentem keresztül érzelmileg ekkor az leírhatatlan. A ráébredés, hogy ez a fiú tényleg fontos, hogy tényleg számít, sokkal jobban mint az a férfi akivel vagyok! A gondolatimat némiképp elterelte, hogy közben volt egy kisebb műtétem. Semmi komoly. Nem mondhatnám sem kellemesnek, se jó érzésnek, viszont nagyon jó volt figyelem elterelésnek. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon lesz e folytatása. Egyébként, nagyon sok mindent megtudtam róla: hogy mióta van együtt az asszonyával, milyen volt az előtte lévő kapcsolata és persze azt is mennyire meg akar felelni az anyukájának. Ami persze nem baj, de olyan feleséget választani, aki anyunak megfelel, hááááát. Na mindegy. Persze azt is elmondta, hogy valójában neki nincs semmi gond a kapcsolatával, de….. Szóval ezeken agyaltam napokat és vártam, hogy történjen már valami. Persze semmi sem történt. A következő találkozásunk egy rendezvényen volt, ami egy kicsit viccesre sikeredet, mert persze Napóleon is ott volt, de azt hiszem ügyesen megoldottam. De azon kívül, hogy beszélgettünk nem történt semmi. Túl nagy volt a lebukás veszélye!

A következő találkozásunk igen, igen rövidre sikerült, de annál emlékezetesebb volt. Én nem is tudtam mit kell/lehet ilyenkor csinálni. Én rohantam a fogorvoshoz. Elkísért a kocsiig és megcsókolt. Az utcán. Mindenki előtt. Végem volt. Azonnal hazavittem volna és….  De rohantam a fogorvoshoz ő meg haza. Karácsony előtt még találkoztunk, azt kell hogy mondjam, hogy ez volt kapcsolatunk vagy mink legdurvább estéje. Merthogy elmentünk forralt borozni. Nem sokat ittunk csak eleget, hogy a vágy leterítsen minket. Akkor ott a -2 fokban és szélben majdnem megerőszakoltuk egymást. Mert egy szenvedéllyel teli csókolózáson kívül több nem történt. De az olyan volt, de olyan volt, hogy ha rágondolok, hát, inkább nem is folytatom. Kézen fogva sétáltunk, és már nem is érdekelt semmi, mert a nyílt utcán csókolóztunk. Persze ennek az estének Napóleon vetett véget, mert nem volt elég jó a hazugságom, vagy nem olyat találtam ki ami egész estés elfoglaltság lett volna. Így hogy tudtam tilosban járok, balhét nem akartam, egyik pillanatról a másikra faképnél hagytam Petőfit és elfutottam. Talán hiba volt. Mert nagyon jó este volt. Utólag tudom, mivel tudtam volna Napóleont lerázni, de utólag nagyon okos az ember. Nagyon bántott a dolog. De visszacsinálni nem tudtam. Közben jött a karácsony, ő persze lerázott. December 22én zokogva kőröztem a városban este. Azt se tudtam merre vagyok, csak azt hogy haza nem akarok menni. Hozzá nem. De kellett. Angyalka otthon volt és nekem ő a legfontosabb. Vívódásaim sem úgy voltak, hogy őt beültettem a TV elé én meg elmélkedtem. Na nem. Első a gyerek. Mindig próbáltam úgy csinálni, hogy ebből az egészből ő semmit ne vegyen észre. És próbáltam mikor vele voltam az agyamnak ezt a részét kikapcsolni. Persze hol sikerült, hol nem. Tudom erre az én drága jó kineziológusom azt mondaná: Mindegy mit teszel, a gyerek úgy is azt érzi amit te! De azért én megpróbáltam, hátha mégse!

Megvolt a karácsony, életem talán legrosszabb karácsonya. Na nem Petőfi miatt, Napóleon tett ki magáért. Úgy istenesen! December 24én visszamenekültem a szüleimhez, mert már megint akkora balhé volt, hogy nem mertem otthon maradni. És miért balhézott velem? Miért? A műmacáért. Akkor még nem tudtam, csak később raktam össze, de a lényeg, hogy 3 órára elvonult, és én ezt meg mertem jegyezni. Három órára félre tette a családját, hogy a Műribanccal smsezzen, és mert meg mertem jegyezni, átváltozott vadállattá és őrjöngött. Na akkor fogadtam meg lesz ami lesz, de többet ilyen karácsonyunk nem lesz. Jött az új év és kezdtem beletörődni, hogy Petőfivel ennyi volt. Fájt, mocskosul, de ha ennyi hát ennyi. Közben készültem a közös, szokásos családi nyaralásra, gondolhatjátok mekkora lelkesedéssel! Aztán hopp, jött egy e-mail. Csak Boldog Új Évet akart kívánni! Aha. Gyorsan rögtönöztünk egy randit. Jó volt. Nagyon is. Olyanok voltunk együtt mint két tini. És imádtam/imádom ezt az érzést. Aztán feszegettünk olyan témákat, hogy mi ez kettőnk között, és ki mit érez, és azt hiszem túl őszinte voltam, mert elmondtam, hogy nem hiszem hogy véletlenül alakult így. Elmondtam, hogy ez olyan kapcsolat féle, hogy szerintem ő hazudja az életét, mert elhiszi, hogy neki jó! Na meg persze azt is hogy szerintem ez több mint egy kaland. Szóval ilyen rém kínos témákat veszegettünk. Aztán elkísért a kocsihoz, megcsókolt a szenvedélyével. Azzal a föld fölött 20 centivel járó szenvedéllyel, vagy talán ez jobb, a ruhaletépős őrült szenvedélyével!

Két nappal később elutaztunk és ez a találkozás adott erőt ahhoz, hogy gond nélkül tudjam ezt a „csodás” nyaralást végig csinálni! Alig vártam, hogy hazajöjjünk. Szívem szerint, már aznap írtam volna neki, de csak két nappal később tettem. Lerázott. Nem értettem. Most sem értem. De nem adtam fel és úgy gondoltam még egy próbát azért megér. Napóleon szokás szerint nem volt itthon, szóval gondoltam bevetem magam. És akkor jött a hidegzuhany. „Nem jó ez így.” Ennyi és még néhány ilyen gyönyörű e-mail. Ez volt a pont ennek a valaminek a végén. Ahogy akkor sem, még mindig nem értem mi történt. Mi változott 3 hét alatt? Kiborultam nagyon. Még jó hogy Napóleon a világ másik végén volt. Alig vártam, hogy találkozzunk és nem csak a szenvedély miatt, hanem mert rengeteg mesélni valóm volt. És nem, ennyi vége nincs tovább.

Közben én már Napóleonról tudtam, amit tudtam, hogy a Műribancot viszi magával Las Vegasba, szóval így duplán szarul éreztem magam. De nem érdekelt semmi. Mert Nem Petőfi miatt akartam elhagyni. Azt nem mondom, hogy nem volt hozzá köze, de nem miatta tettem. Magamért és a gyerekért. Sokszor hiányzott. Sokszor voltam rá dühös. De hogy ez így történt, azért mégis hálás vagyok. Mert akkor mikor a férjemet szidtam, és szidtam neki a ribancot, rájöttem, hogy tényleg lehettem volna ez a ribanc. És hogy én soha nem akarok az a ribanc lenni.

Ettől még utálom Petőfit. Utálom, mert nem mert a szemembe nézni, ehelyett inkább e-mailben rázott le. És nem az fáj, hogy lerázott, bár hogy már megint csak egy rongynak néztek az egy kicsit zavar, de az viszont sokkal jobban feldühít ahogy tette! EMAILBEN! Hát milyen ember az ilyen! És hány éves? 15? Felnőtt emberek tényleg csinálnak ilyet?

És ezzel az utálattal csak az a baj, hogy valójában inkább szeretem. Megszerettem ezt a fiút. És 3 hónap alatt nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Hol így, hol úgy. De minden nap valamiért eszembe jutott. Remélem egyszer eljutunk odáig, hogy csak havonta gondolok rá.

Egyébként nemrég találkoztunk. Hogy hol az nem is érdekes. A lényeg, hogy nem gondoltam volna hogy eljön. Sőt az eszem azt mondta, nem jön el, de egyszer csak megjelent hű kollegájával. Hogy mennyire voltam zavarban? Egy 10-es skálán úgy 12. Beszéltünk. Még mindig kedves. Megmutatta magát, hogy még mindig jól néz ki. Én is megmutattam magam. Még mindig érzem azt! De miért jött el? Nem volt kötelező. Sőt volt mikor el sem jött, mert hogy unalmas és mindig ugyan az van. És tényleg. De most csak eljött. De miért? Nem értem…..