Rég írtam. Hiányzott is. De valahogy most nem jöttek a szavak. Sok minden történt az elmúlt időben, amit próbálok pótolni, de most arról szeretnék írni, hogy mire jöttem rá ezekben a hetekben.

Megakadtam. Sokszor éreztem már ezt, de ez most kifejezetten zavart. Ott van ez a köcsög Petőfi. Szinte minden nap gondoltam rá, és a szívem szorult össze. De miért? Miért bánkódom egy olyan ember miatt, aki kutyába sem vesz. Minek gondolok egyáltalán rá! Miért érdekel. Aztán egyik nap ültem a kocsiban, hallgattam a zenémet, és az a szám jött, ami rá emlékeztet, hozzá kötök, arról szól, amit iránta érzek. Persze automatikusan elnyomtam, és akkor jött az AHA érzés. Mert fáj, mindegy miért. Mert szenvedek tőle, mégha nem is kéne. És elnyomom ezt az érzést, mintha nem is létezne. Nem veszek róla tudomást, mintha ettől eltűnne. Aztán rájöttem tehetek, amit akarok, de ha elnyomom, kizárom, semmibe veszem ezt az érzést, attól még ott van. Minden nap bekopog az ajtón, legfeljebb nem engedem be. De attól még ott van, és szétfeszíti a szívemet. És rájöttem, hogy nem engedem meg magamnak, hogy fájjon. Mert nem fájhat, mert nincs értelme. De attól, hogy nincs értelme még fáj. Sőt. Szétvet az ideg tőle. Szóval akkor és ott úgy döntöttem, hogy megengedő leszek magammal. Megengedem, hogy fájjon. Mert fáj. Visszamentem a számra és hagytam, hogy a fájdalom rám törje az ajtót. Letepert, mint egy úthenger. És újból meghallgattam és újból. És fájt, és közben elhordtam mindennek őt is magamat is, de hagytam had fájjon. Nincs mit tenni. Ami fáj az fáj. Aztán elkezdett kevésbé fájni. És ahogy teltek a napok egyre kevésbé fájt. Leterített a fájdalom, de távozott is. Furcsa érzés volt. Megengedem magamnak, hogy fájjon. Ez mekkora! És képzeljétek el már nem fáj. Tényleg nem! Na nem azt mondom, hogy nem gondolok rá, de a rossz érzés eltűnt. Hűlt helye van. Ha rá gondolok, már nem vagyok dühös. Sem rá, sem magamra.

De még mindig megakadtam. Tök jó, hogy ez a Petőfi dolog a helyére került, de van egy sokkal nagyobb és fontosabb dolog, amit nem tudok a helyére tenni. Napóleon. Három hónapja külön élünk, de mi még mindig macsak-egér játékot játszunk. Hol ő, hol én. Őt értem, magamat nem. Aztán ezen a csodás tízmilliószoros napon drága sorstársam, a kineziológus bomba nő felhívott, hogy mi van velünk. És telefonon rapid segítséget nyújtott. Ő még nem is tudja mekkorát. Mindegy, mert holnap folytatjuk! :) De a lényeg, hogy rájöttem, mindazok ellenére, ami történt én még mindig nem tudom Napóleont elengedni. Mert ő a biztos pont az életemben. Mert félek, hogy más már nem fog szeretni. Mert félek egyedül lenni. Mert mindegy is miért, de nem tudom vagy ami sokkal durvább szerintem, nem merem elengedni. Na itt jött az AHA érzés. Hoztam egy döntést, ami jó és helyes, de mégis félek ezt végig vinni. Mert, ha megteszem tényleg vége. És ez riasztó. Már nem én leszek fontos az ő életében (nem mintha eddig én lettem volna). De aztán rájöttem, hogy abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy bármi történik, bárhogy lesz mi egymásnak mindig fontosak leszünk. Mert van valaki aki félig ő, félig én és ez a valaki mindig összeköt minket. Érte, miatta mindig ott leszünk egymásnak. És aki ezután jön bármelyikünk életébe, azt kell elfogadni, hogy soha nem csak ketten lesznek/leszünk, de nem is hárman, hanem négyen. És ha nem bízok, és nem hiszek magamban, benne, bennünk, hogy ezt meg tudjuk jól csinálni, akkor még sokáig fog ez a macska-egér harc húzódni. Teljesen értelmetlenül, mert ez mind kettőnket tönkre teszi. El kell engednem őt, hogy boldog legyek. De úgy igazán, őszintén. Na ez a nagyon fura. És ijesztő. De már maga a felismerés is egy óriási előre lépés.

Hát itt tartok most. :)