Neeeem, nem a menstruációm körüli mizériát fogom most leírni. Bár biztos az is megér egy írást. Inkább azt, mikor egy anya úgy érzi nem megy. Mikor úgy érzed megbuktál. Mikor nehéz. Mikor qrva szar. Mikor visszaadnád ezt az anya diplomát, amit te magad választasz.

Átlagos vasárnap. Reggel fél 7kor kelés, mert Angyalom üvölt, hogy AAAAANYA! REGGEL VAN! Nem is értem miért hívom még Angyalomnak! Komolyan! Még a reggel nem is olyan rossz, leszámítva, hogy fél 7 VAN! De ezen kívül minden ok. Majd úgy fél 9 magasságában kezdődik. Egyszer csak elkezdesz nyilvánvaló, természetes dologkért könyörögni. Mint menjünk kezet mosni. Gyerek! Menj kezet mosni (megevett egy eper fagyit (én csináltam eper és méz)). GYEREK! MENJ KEZET MOSNI MOST! Persze reakció semmi. Mintha a falnak beszélnék, vagy leginkább önmagam szórakoztatására kezdenék bele értelmetlen monológokba. Lassan szakad a cérna. GYEEEREK! MENJ KEZET MOSTNI! MOST! Rámnéz: De Anya! Mi, mi, mi, mi! De Anya? Mi az hogy de Anya! Cérna elszakad és kezdődik az üvöltés! Eddig csak hangosan beszéltem. És ez így megy mindenért. Kézmosás, hogy hova kakiljon (bocsánat) wc vagy bili, hogy menjünk enni, hogy mossuk meg megint a kezünket, hogy induljunk el otthonról, hogy induljuk el a játszótérről, hogy maradjon egy helyben evés közben, hogy ne egye meg a jeget a földről, hogy ne biciklizzen ki az autó elé, hogy egyen már, hogy ne egyen többet, hogy fürdés, hogy alvás. Ilyenek. Átlagos vasárnap. Inkább nem. Szar vasárnap. Mert hallom magam, ahogy egész nap csak nevelek, próbálok. Hogy ez a nap csak az ordításról szól, hogy bármit is teszek ordítás a vége, hogy egyszerűen nem érzem jól magam ettől. Mert nem akarok ordítani, Még csak büszke se vagyok rá. De ez van. És végtelenül hálás vagyok Mr Flatwhitennak, hogy ebédnél rész vállal ebben, hogy 1 percre leveszi ezt a vállamról. Ha tudná tovább is tehermentesítene, de neki ott van a három, akiket haza kell vinni. Azt mondják front van! Bármit is jelentsen ez. Nekem ez csupán annyit jelent, hogy a gyerek hülye lesz. Qrva front! Persze a játszótéren jót nevetünk ezen. Kb 10 percre még viccesnek is tűnik egész napi kínlódásom. Persze a kedvenceim, mikor gyermekem kitalált történetekkel jön az apukájáról. És cuki, hogy egy hősnek próbálja beállítani, de nem ma. Ma ez nem jó. Rohadjon meg Napóleon. Aki már megint eltűnt egész hétvégére! Aki már megint felcserélte az apaságot valami ribire! Akitől csak annyi tellett még pénteken, hogy a gyerek többet van szüleimnél mint nálam! Hogy mi? Mert pénteken el mertem menni barátnőm szülinapjára! Ebből az a messze menő következtetés jött le, hogy ÉN MINDIG lepasszolom a gyereket. Kapott a fejére! Ne aggódjatok! De visszakanyarodva, ma nem hagytam, hogy Angyalom apukáját az egekig magasztalja. Ma nem, ez nem az a nap!

Nem vagyok jó anya. Amúgy se, de ezeken a napokon, meg főleg. Rossz ez így is úgy is. Ma tényleg visszaadtam anyai diplomámat. Ma nem ment. És persze mi marad. Az önmarcangolás. Hogy türelmetlen vagyok. Hogy csak egy kicsit kéne nagyobb türelemmel lennem. Csak egy kicsit! Nem tudom. Egyedül nehéz. Nagyon nehéz. De nem is tudom milyen lehet ilyeneken osztozni. Hogyan csinálják ezt a normál párok. Felváltva mennek ki az erkélyre ordítani? Vagy felváltva ordítanak a gyerekkel? Komolyan! Hogy csinálják ezt mások? Szeretem a gyerekem, de na! Van az pont mikor elég. Mikor elszakad. Mikor túlmegy a határon. Mikor nincs tovább! Mikor kicsúszik a bassza meg!

Nem szeretem ezeket a napokat. Volt már ilyen. Lesz is. De nem szeretem. Mert olyan mintha őt nem szeretném. Mármint a gyereket. Pedig ez nem így van. Nagyon is szeretem. Nagyon is! Talán pont ezért ilyen nehézek ezek a napok!