Sose gondoltam, hogy a futásban fogom megtalálni a mozgás örömét. Ez is azon dologok egyike, amire azt mondtam: Én aztán soha nem fogok futni! Hülyék ezek? Mi a jó ebben? Aztán tessék. Vasárnap megyek a félmaratonra.

Akkor jöttem rá, hogy futni mégis jó dolog, mikor a még jelenlegi munkahelyemre kerültem. Jó kis csapat gyűlt össze. Szerettem ott dolgozni. Nem kifejezetten a munka miatt, sokkal inkább az emberek miatt. Sokat buliztunk együtt. Jó volt. De ami ennél is jobb, hogy együtt mentünk sportolni! Na jó a bulik jobbak voltak! J De nekem új volt, hogy csapatostul mentünk az edzőterembe. Edzettünk, aztán szauna. Majd jött a tavasz és valamelyikünk kitalálta, hogy fussunk a szigeten. Hát jó, fussunk. Valahogy úgy emlékszem, hogy mikor először voltam szó szerint megdöglöttem. Ki voltam mint a kutya. De aztán eljártunk néha és rájöttem futni tényleg jó. Levezeti a munkahelyi feszültséget. Volt, hogy együtt futottunk, volt hogy külön. Én kb 2-3 hónapos terhes lehettem, mikor utoljára futottunk együtt. Aztán szögre akasztottam a futócipőt egy jó időre. Mikor megszületett Angyalka az volt a tervem, hogy majd vele együtt futok. Vettem is egy futó babakocsit. Napóleon hozta haza Amerikából. Milyen büszke volt magára, hogy hazahozta! Mondjuk összeszerelni már nem volt kedve, de mindegy. A lényeg, hogy voltam is néhányszor Angyalkámmal futni, de az én drága jó gyermekem nem igazán szerette. Mindig is aktívabb volt annál, minthogy egy babakocsiba szögezve üljön és csak figyeljen. És elég nehéz egy ordító gyerekkel futni. Nem is nehéz, hanem kellemetlen! A közbotrányról nem is beszélve. Látni az embereken, hogy mit gondolnak rólad: Na, ennek is fontosabb saját maga, mint a gyerek! Milyen anya ez? Futkorászik a gyerek meg ordít! Meg ilyenek. Persze, nem azért hagytam abba a futást, mert zavart, hogy mit gondolnak rólam, miközben egy ordító gyereket tolok magam előtt. Sokkal inkább, mert így azért mégsem volt az igazi.

Aztán eltelt egy kis idő, és ahogy a párkapcsolatom, úgy a magam élete is zátonyra futott, és a nálamnál okosabbak azt mondták, hogy keressek célokat magamnak. Mindegy milyenek, csak írjam le és ha leírtam, tartsam is magam hozzá, lehetőség szerint. Bár leírni nem írtam le ezeket a célokat, de amiket akkor kigondoltam, azokat most szépen lassan kezdem beváltani. Ebből az egyik a futás. Mert egy ideje érdekelt ez a félmaraton. Annyi ember lefutja. Akkor én miért ne? Gyerekkori barátnőm, már futott egy ideje. Ő is motivált. Nagyon. Olyan kitartó volt ebben (most is az). És neki két gyereke van! Ő is el tud mindig menni futni! Én miért nem? Aztán ott van BB. Szüleim barátainak a fia. Tavaly végignéztem az ismert közösségi portálon, hogy minden ilyen versenyen részt vett. Mindig irigyeltem. Nem csak azt, hogy le tudja futni a fél vagy a teljes maratont, hanem hogy van hozzá kitartása. Így valamikor december közepén kitaláltam, hogy én bizony történjen bármi, akkor is lefutom azt a 21 kilométert! Ha négykézláb mászok be a célba, akkor is.  És elkezdtem felkészülni. Nem is ment olyan rosszul. Simán lefutottam bármikor egy szigetkört. Az ugye 5,2 kilométer. Bármikor, gond nélkül! Még másnaposan is! Aztán mikor néha emeltem a tétet, vagyis futottam két kört, akkor rájöttem, hogy na jó ez annyira mégsem vészes. Ez is megy. Nem gáz. 

Aztán jött ez a költözés. Kellett. Tudom. De pont ennek a célnak a megvalósításánál nem jött jól. Egyébként az én drága jó Gyerekkori Barátnőm, még januárban rágta a fülem kb egy hétig, hogy nevezzünk már, mert így olcsóbb és minek fizessünk többet ezért, ha nem muszáj. Rém hálás vagyok neki ezért, mert ha akkor nem nevezek, tuti, hogy el patópáluraskodom ezt az egészet és simán lemaradok róla. Akkor lett volna kifogásom, hogy miért nem tudtam elindulni és csak toltam volna ezt is magam előtt. Szóval nagyon hálás vagyok neki, hogy annyit nyaggatott! Őszintén! És pont ezért olyan nehéz most, mert már neveztem, de a felkészülésben kicsit megakadtam. Szüleimnél nincs futópálya. Nemhogy futópálya nincs, nagyjából egészéből 1 kilométer sík útszakasz sincs! Futottatok már hegynek felfele? Olyan jó meredek emelkedőn? Hát én minden alkalommal megpróbálok megállás nélkül felfutni a hegyre, de még egyszer sem sikerült. Brutál! De a lényeg, hogy itt is megtaláltam az 5 kilométeres körömet. Nem annyira vidám, mint a szigeten, viszont annál hasznosabb. És azt tudtátok, hogy lefelé pont olyan rossz futni, mint felfelé? Ezt eddig nem értettem, de most már ezt is értem. Mikor azt nézed lefelé, nehogy orra ess, na az kemény!

És ez a terepfutás jól is jött, mert szüleim kis városában hétvégén futóversenyt tartottak. Milyen érdekes? Először nem is akartam indulni, de anyuék mondták, hogy BB is indul, és hát ő nagy futó. Ha valaki, ő tudja, hogy nagy versenyek előtt lehet-e, szabad-e, kell-e futni. Mármint versenyen. Bár azt is mondták, hogy ő most csak 5 kilométeren indul. Na itt lettem bajban. Mert ott volt a fejemben, hogy csak meg kéne magam méretnem egy 10 kilométeres távon, de BB miért nem azon indul. Miért sok az a félmaraton előtt egy héttel? Hát ilyen gondolatokkal indultam neki életem első megmérettetésének. Fú, de szar volt. Menstruáció első nap! Jeeeee! Brutál meleg! Többször készültem elbőgni magam, és gondolkoztam azon, hogy én ezt nem csinálom, hagyom a francba. Mekkora egy hülye vagyok! Minek kellett ez nekem? De mikor beértem és láttam, hogy 1:02:55, akkor az elég jó érzés volt. Sose voltam ilyen gyors. 1:06 alatt sose futottam ezt a távot idáig. A lényeg, hogy vasárnap megküzdöttem magammal rendesen. DE, megcsináltam. Iszonyú nehéz volt. Eddig szentül hittem, hogy a félmaraton meglesz, most már ebben sem vagyok biztos. Ha nem lesz annyira meleg és addig összeszedem magam, akkor sikerülhet. De ha fejben szétesem, akkor végem.

Fel vagyok-e rá készülve? Aligha! Csak ott van a fejemben megírt lista! Mit csinálja vele? Dobjam ki? Mert nem fontos? Vagy mert úgyse tudom megcsinálni! Kizárt! Oda kell állnom. És vasárnap oda is fogok állni és megcsinálom. Meg akarom csinálni! Magamért, az álmaimért! Drukkoljatok!