Tudom, hogy hálátlan vagyok. Pedig próbálok nem az lenni! Őszintén. De nehezen tudok felülkerekedni bizonyos dolgok felett. Szülők. Azt hiszem ez mindenkinek ismerős. Szülők, segítség, kérés, segítségnyújtás, elvek, nézőpontok, viták, ők milyen, te milyen.

Szóval szüleimet megkértem, hogy vigyázzanak Angyalomra, mert Mr Flatwhitetal szerettünk volna kicsit kimozdulni. Persze jöttek is. Rendkívül hálás vagyok azért, ha kérem őket, ők majdnem mindig jönnek és vigyáznak az unokájukra. Én örülök, mert a gyerek mégsem egy vadidegen emberrel van, hanem a családjával, ők meg időt tudnak az unokájukkal eltölteni. És ezt nem úgy kell elképzelni, hogy állandóan velük van a gyerek. Nincs  mindig lepasszolva. De hetente két hetente 1-2 alkalom, azt hiszem belefér. Mindegy nem ragozom túl, a lényeg itt voltak. Reggel kelés, gyerek felöltöztet, én felöltöztem (futni indultam), heti ruha összekészít az oviba, oviba el, gyerek be, rájössz, hogy a párnája itthon maradt, haza párnáért, vissza oviba, majd el futni és kb 9:50re megérkezem haza. A kép a következő: asztal tele pakolva reggeli maradékokkal, morzsa végeláthatatlan, edények a mosogatóban. Szüleim pizsamában a kanapén. Mosógép csipog, mert lejárt. Kezdi a szar elönteni az agyamat. Finoman megkérdezem, hogy nem zavarta őket, hogy csipog a mosógép, ki is kapcsolhatták volna, mire a válasz: nem tudták, hogy most vége a programnak vagy tovább kell kapcsolni! Aha!  Majd apukám közli, hogy azért nem pakolt el, mert hogy én is egyek, mire közlöm, hogy amúgy már rég ettem (míg ők aludtak). Rendes, elpakolja a kaját, de közli, hogy a kenyeret ki kell dobni, mert penészes! Mi? Akkor dobd ki! Kit érdekel! Persze magamba puffogok, szót se szólok, talán csak annyit, hogy nem kell engedélyt kérni, ha penészes, hát úgyse eszi meg a kutya se, nyugodtan kidobhatják. Juicet megcsinálom, megiszom, elpakolom, közben anyu Roszalindát néz (vagymit) mennék fürdeni, mire anyukám elegánsan beelőz. Hát jó nem baj végül is gyorsan végez, nem baj leszedem a száraz ruhákat a szárítóról. Előtte gyorsan bepakolok a mosogató gépbe, mert az is van és nem értem, hogy miért nem lehet a koszos edényeket egyből oda tenni. Mosogatógép ok, ruhákat elpakolom, anyu ki a fürdőből, mennék be fürdő ajtaja csukva. Sose csukom be. Pusztán azért, mert nem érzem túl jól megoldottnak a szellőzést, így jobb ha nyitva van, de lehet, hogy ezt csak én gondolom így. Végül is ők az idősebbek! Amúgy meg nem ezért zavart, csak azért, mert majdnem átmentem az ajtón, mivel sose csukom be! Mindegy. Tiszta, vizes ruhák ki, kiteregetek, mire hallom, hogy megy a szerencsétlenkedés, mert át kell íratni az összes közművet (eladtuk a házat és ezért). Persze fogalmuk sincs, hogy is kéne kitölteni az amúgy nem túl bonyolult papírokat. Ez engem annyiban érint, hogy a ház az én nevemen volt.  Beszélgetnek, hogy nem baj, majd bemennek és legfeljebb visszamennek, ha valami nem jó vagy nincs kitöltve. MI? Ideg kezd elönteni, leülök és kitöltöm a papírokat, nekem ezért még egyszer ide ne gyertek! Közben anyu TV-t néz. Valami tortás műsort. Ami egész őszintén csak azért zavar, mert mikor itthon vagyok én be nem kapcsolom a Tv-t, max 9-10ig megnézem a Szívek szállodáját, ha van rá időm, de ennyi, nálunk a TV a gyerek miatt van. És azt el is felejtettem, hogy míg teregettem az Egyházi Híradót hallgattuk. Igen! Egyházi Híradót! Nem bírtam ki szó nélkül, hogy ezt most minek nézik, mire a válasz: kíváncsiak mi történt! ??????????? Senki, de az ég egy adta világon senki nem vallásos a családban. Mindegy. Szóval kitöltöttem a papírokat, felnézek, látom, anyu épp elalszik a tortás műsoron, apukám meg a hálószobában pihen! Ki mondom, pedig nem kéne, de mi a f@sz! Mindegy. Megkérdezem, már egy kicsit emeltebb hangon anyut, ha aludni szeretne miért nem kapcsolja ki a TV-t és alszik, és apukámat is, hogy úgy egyébként nincs dolguk? Erre felpattannak, hogy indulás, erre anyukám bemegy a fürdőszobába sminkelni. Biztos nem volt rá eddig ideje! Nem érdekes. Közben vitába keveredünk, hogy tegnap este 8kor miért kellett a gyereknek cukrot adni, ami felpörgeti, erre apukám, nehogy már egy kis cukor felpörgesse! ?????????????
De tényleg, nincsenek szavak! Nem értem, olyan mintha elme háborodott lenne. Majd anyukám közli, hogy jó, hogy nem volt itt a gyerek és nem látta, hogy apukám a mézből iszik! Asszem itt adtam fel! Most komolyan! 54 évesen annyira telik, hogy beleigyon az amúgy méregdrága mézbe? Ez most komoly? Na itt adtam igen erős hangot véleményemnek, hogy nem értem, ha ott az a qrva kanál, miért nem azt használja, van mosogatógép elmossa! Ezt mosolyogva nyugtázta apukám, hogy jól van akkor majd később beszélünk. Elmentek, én fázis késéssel ordítok egyet, majd 3 perc múlva keresem a telefonom, amit nem találok. Felhívom őket a gyerek telefonján (még jó hogy van), hogy anyu nem vitte-e el, mire kiderül, hogy de, ott van nála. 11:50. És ma még nem csináltam semmit. Mert engem zavar, ha dolgozom és közben azt nézik, hogy mit csinálok, vagy ha megy a TV. A TV nagyon zavar munka közben. Pedig volna mit csinálnom. Biztos azt gondolják, hogy mivel itthon dolgozom nem is csinálok semmit. Lehet, bár akkor nem tudom, hogy teremtődnének a dolgok, de mindegy. Aztán meg arra gondolok, hogy amúgy tök igazságtalan vagyok velük, mert ki kellett költözniük a házukból, ahol 18 évet éltek, és az új házba csak 3 múlva tudnak beköltözni. És bár van hol lakniuk, de az csak átmenti szállás és az ember mégis otthon érzi magát a legjobban. És nekik most ez jelenti az otthont. Meg arra gondolok, hogy tavaly mikor se szó se beszéd megjelentem, akkor ők tárt karokkal fogadtak és kérdés nélkül engedtek be és hagyták, hogy addig maradjak, amíg akarok. Szóval ezért érzem magam hálátlannak. De az már tavaly is kiderült, hogy eléggé mások vagyunk, és őszintén nem tudom, hogy tudtuk végig csinálni azt a néhány hónapot egy hangos szó nélkül! És amúgy meg tényleg hálás vagyok, hogy jönnek és vigyáznak a gyerekre, addig, míg én Mr Flatwhitetal randizom, találkozunk néhány órára. Csalunk egy kis időt magunknak. Hogy nyugodtan kettesben legyünk, vagy találkozzunk másokkal, hogy megismerjük egymást és egymás barátait. És amúgy kicsit dühös is vagyok. Nem tudom, hogy azok a házaspárok, akik jól megvannak hogy csinálják, de házasság után, gyerekkel az oldaladon randizni és időt szakítani a másiknak, baromi nehéz. Zsonglőrködés az idővel, a tenni valókkal mindennel. Mennyivel egyszerűbb lenne együtt! Persze ezen is gondolkoztam, hogy hogyan lehet megőrizni a szenvedélyt, miután két ember összeköltözött. Igazából abban reménykedem, hogy együtt ezt is meg tudjuk majd oldani! 

De hogy ne térjek el az előzőektől, azon is gondolkoztam, hogy tényleg megéri-e ennek a hercehurcának kitenni magam, néhány elképesztően eltöltött óráért? És amúgy megéri, csak most kicsit sajnálom magam. És azon is gondolkoztam, hogy kell egy bébiszitter. Aki hazamegy mikor mi hazaérünk!