Borongós őszi idő volt ma. Már már tél. A hideg csípte az arcomat és hirtelen belém csapott az érzés: lehet.
BFF-el sétáltunk, ő vissza a munkahelyére én az autóhoz. Egy szuper kávén voltunk túl. A legszuperebb helyről jöttünk, onnan amit második otthonom is neveznék. Abból a kávézóból jöttünk, ahol mindig megpihen a szívem. Dolgozói kicsit a barátaim, kicsit a családom. Mert láttak már így is, úgy is. De mindig megnevettetnek és a legfinomabb kávét adják. Nem is kell kérnem, mert kapom, a tőlük telhető legjobbat, szívüket lelküket belerakva. Szóval erről a helyről sétáltunk vissza a szokott úton. Éppen valami igazán nagy okfejtés közepette, mikor felnéztem. Egyik oldalamon Isten szent háza, előttem a tér, arcomon a hideg és belém hasított. Hányszor álltam ezen a helyen őt várva. Belém hasított az érzés, ami oly ismerős volt. Egy másodpercre megállt a világ. Tényleg megállt. A levegő illata, a hideg melegsége, a várakozás öröme. Minden rám tört. Egy másodperc, ennyi. De abban benne volt minden. Mikor még hittem. Mikor teljes szívvel hittem, sőt tudtam, hogy valami komoly történik. Olyan ez mint a deja vu. Csak kicsit más. Ezerszer voltam arra. Ezerszer álltam ott. De ma a hely, az idő, a levegő, az illatok, a hangok minden egybe állt és gyorsvonatként döntött le lábamról. Ez nem az a rossz érzés, hogy hú de fáj. Nem is az a de kár, hogy csak ennyi volt. Ez az a jól eső, mindet elsöprő boldog másodperc. Abban a másodpercben benne volt a lehetőség. A talán, a lehet. Nem a mi lett volna, ha, sokkal inkább mi lenne ha. Abban a másodpercben benne volt a Boldogság gyere haza! Sokat gondolkodtam ezen. Mi minden történt az elmúlt egy évben. Vajon más lettem? Vajon ő más lett? Változott valami? Ha akarnám fájhatna, de ezen már túl vagyok. Fájt eleget. És tényleg, sikerült változnom? Valami változott. Elindultam az utamon. Hogy pontosan merre még én sem tudom, de elindultam. Igen, változtam. Sokat. De vajon ő változott? Elindult valamerre? Mi történt vele az elmúlt egy évben? Annyit beszélgettünk. Őszintének tűnt. Szerettem ezeket a meghitt beszélgetéseket. Csak ő volt és én. Vajon gondol néha rám? Eszébe jutnak a beszélgetéseink. Mikor észrevétlen megnyílt. Mikor elmondott dolgokat, amiket nem is akart. Vajon az ő arcán is úgy ült ma a hideg, ahogy az enyémen?
Nem is tudom. Abban az egy másodpercben benne volt minden. Az elmúlt év öröme. És még valami. Valami megmagyarázhatatlan. Benne volt a lehetőség. Lehet…
