A kihívás, ami évek óta érdekelt. Az ismeretlentől való félelem. A meg tudom-e csinálni érzés. És hogy a cél, amit kitűztem, elérem-e.

A félmaraton. Valami igazán felemelő érzés volt. Az előtte lévő héten viszont rendesen kicsavartam magam. Nem volt jó ötlet versenyen indulni, mert abszolút azt az érzés keltette, hogy a lehetetlenre vállalkoztam. De nem szokásom csak úgy feladni, így megegyeztem magammal, hogy lesz ami lesz én elindulok és ha nem megy akkor kiállok. Nem szégyen az. Rettenetesen izgultam. És ez nem az a vizsgadrukk érzés volt. Egészen más. Ilyet még nem éreztem. Aztán reggel felkeltem, odamentem, bemelegítettem, felnéztem az időmérő órára és azt mondtam, kicsit több mint 2 óra múlva találkozunk. Akkor ott tudtam, hogy megcsinálom. Az a rengeteg ember, a tömeg, a szurkolók meg a hangulat olyan energiákat mozgatott meg, hogy leírni nem is tudom. Elképesztő volt. Vitt a tömeg. Az első 10 kilométert meg se éreztem. El se fáradtam. Aztán a 15. kilométernél jött egy pici hullám, hogy hú ez lehet, hogy sok, de mentem tovább. Egy kis nyújtás és már jó is volt. Közben minden frissítő ponton megálltam, ittam, ettem, mert kellett. Nagyon kellett. Végül a 19. kilométernél jött  feladomnembírom érzés. Durva volt. Nagyon durva. Meg kellett állnom és hosszan nyújtanom, mert mindenem fájt. Mindenem. A lábam, a csípőm, a vádlim de szerintem még a hajam is. Egyszerűen mindenem. Nyújtottam és közben rájöttem, nem adhatom fel. Ez már majdnem a cél. És az utolsó két kilométer pokol volt. Szólt a zene, vitt a tömeg, de a pokol volt maga. Csak az érdekelt, hogy egyik lábom rakjam a másik után. És futottam tovább. És végül az történt, hogy nem kúszva mászva, hanem büszkén, igazán büszkén befutottam célba. 2 óra 13 perc 01 másodperc alatt. Két perccel jobb időt futottam mint terveztem. Végem volt. Minden szinten. Mert fájt mindenem, de ezt akkor már nem éreztem. Mert MEGCSINÁLTAM! Elterveztem, felkészültem és MEGCSINÁLTAM! Ez az abszolút katarzis. Nem azért, mert futottam 21 kilométert. Hanem azért, mert vágytam arra az éremre a nyakamban és megkaptam. És küzdöttem és nem adtam fel. Mertem nagyot álmodni és meg mertem csinálni. És tudjátok mit? Bárki, aki az álmainktól távol mer vinni bekaphatja! Tényleg!

Bármi is történjék, a legnagyobb ellenség mi vagyunk. A saját egónk. És tudjátok mit? Bárki képes bármire csak hinnie kell! Hinnie kell magában!