Március környékén a népszerű közösségi portálon „celebek” elmaszkírozták magukat, hogy kiálljanak a családon belüli erőszak mellett/ellen. Engem személy szerint felháborított. És nem az háborított fel, hogy kiállnak érte/mellette, hanem az, hogy azt nevezzük családon belüli erőszaknak, ha megvernek valakit. Ez van a köztudatban.

De tényleg ott kezdődik a családon belüli erőszak, ha megüti az egyik a másikat? Az nem számít ide, ha az egyik fél folyamatos lelki terrorban tartja a másikat? Ha lábujjhegyen kell járnod, azért, hogy ne legyen 3 órás végtelennek tűnő üvöltözés, az nem az? Kedves nő társaim, azt kell, hogy mondjam ez is annak számít. Nagyon is! „A családon belüli erőszak testi vagy lelki bántalmazás az elkövetővel közeli vagy bensőséges kapcsolatban álló vagy állott személy ellen.” Azért, mert ez nem látszik, mert nincsenek külsérelmi nyomok, attól még ez családon belüli erőszak. „A lelki bántalmazás külön kiemelését az indokolja, hogy hatásaiban, következményeiben vetekszik a fizikai bántalmazással. Gyakran pszichés zavarokat, depressziót, esetleg öngyilkosságot eredményez.” Ha az egyik fél kontrollt veszve ordít és szétveri a lakást, de kezet épp nem emel, attól még ez az. Azért mert másnap felkelünk 1 óra alvás után és bemegyünk a munkahelyünkre és csak annyit mondunk fáradtak vagyunk, attól még ez az. Mert ezek a dolgok is sebet ejtenek. Csak nem látszik. De ha valaki felemeli a hangját mi egyből összerezzenünk és keressük a kiutat. Attól, hogy nem látszik, mert „szerencsénk” volt, ez még az. A lelkünket ütik ilyenkor. A lelkünket verik apró darabokra. És ezt mindenki csak maga tudja. Mert nem látszik. Erről nem beszélünk. Hallgatunk mint a sír, mert jön a szégyen. Hogy ez velem megtörtént. És nem akarom, hogy bárki is megtudja. Nem akarom, hogy bárki is tudomást szerezzen arról, hogy ilyen helyzetbe hoztam magam. Hogy az illetőt, akit szeretek/szerettem ennyire félre ismertem. És jön az én hibám efektus. Mikor már nem is a másikban keressük a hibát, hogy miért történt ez, hanem magunkban. Hogy ez az én hibám. Ha kedvesebb lettem volna, ha nem vettem volna levegőt akkor fel sem tűnik neki, hogy otthon vagyok. Ha nem lennék, akkor ez nem lenne.

Nem tudom milyen mikor valakit megütnek. Nem tudom milyen mikor valakit addig ver a másik, míg patakokban ömlik a vére. Bele se merek gondolni. De azt tudom milyen ott állni terhesen és nem érteni. Amikor közös gyermeketek van szíved alatt és nem érted. Pedig csak annyit kértem, hogy csukja be az ajtót, vagy hozzon egy pohár vizet. És a dolgok hirtelen tönkre mennek. Leszakad egy ajtó, szétrepülnek a könyvek, a ruháid a földön. Tönkre megy egy telefon, ami persze az én hibám, ahogy a nyomtató nem működése is. Mert ezek a dolgok csak úgy maguktól esnek le, törnek össze. Nem tudom, milyen mikor a kéz nem simogat, hanem bánt. De azt tudom, milyen mikor a lelket bántják. Tudom, milyen mikor azt kívánod inkább ütnél meg, mert akkor hívhatnál rendőrt. Azt tudom milyen. És ez nem látszik. Sose fog. Csak annyi, hogy változunk. És ha szerencsés vagy ki tudsz lépni ebből a rémálomból. De ehhez nagyon nagy erőre van szükség. Ehhez kell a legnagyobb kitartás. Hogy ha eldöntöd, akkor véghez vidd és bármi történjék is végig csináld. Elsősorban magadért. Csak magadért. De másodsorban pedig azokért az angyalokért, akik a gyermekeink. Miattuk főleg. Nem szabad, hogy egy rossz példa, egy erőtlen döntés, az ő életüket is meghatározza. Erősnek kell lenni, mert van kiút. Mindenből van. Higgyétek el. Az én esetem egy igen enyhe formája ennek. Van barátnőm, aki a poklot is megjárta. Mert a férje egy igazi pszichopata. Tényleg az. De barátnőm felállt és kilépett. Azóta is küzd. Küzd nap mint nap. És nehéz volt. Baromi nehéz. Az eleje sosem könnyű. De nem adta fel. Most már jobb. Nem sokkal, de jobb. És minden nappal jobb lesz. Neki is, nekem is. Ezek a dolgok tesznek erőssé. Nemcsak a félmaraton. Mikor kiállsz magadért, az az igazi. De ehhez az kell, hogy szégyenünket tegyük félre, mert nincs mit szégyellni. Azért mert rosszul választottunk, még nem kell magunkat egy életen át büntetni. Tudni kell segítséget kérni. Persze azt is tudni kell, hogy kitől, de az ilyen segítők mindig jönnek. Mindig!

Ma már nem szégyellem. Büszke nem vagyok rá, de nem szégyellem. Én is családon belüli erőszak áldozat lettem. És nem látszott sose!