Na jól lehúztam szegény Napóleont, mondjuk nem mintha nem érdemelné meg. J Persze valamiért őt választottam, valamiért vele voltam oly sok éven át. Annyit gondolkodtam azon, hogy miért egy ilyen bunkót választottam, aztán erre is megjött a válasz. Hát azért, mert mindig is rockstar pasit akartam magamnak. Na persze ő nem az, de közel áll a könnyűzenei élethez. Mindig arról álmodtam, persze kislányként, hogy milyen jó lenne ebbe az életbe belecsöppeni! Mindig arról álmodtam, hogy Bon Jovi vagy Robbie Williams vagy tudom is én melyik szuper sztár felesége leszek. Hogy majd én megszelídítem és boldogan élünk míg meg nem halunk! Na így kívánjunk bármit is! Mert én megkaptam. Mondom, nem egészen abban a formában, ahogy azt képzeltem, de megkaptam a Rockstart! Csak az valahogy sehol nem volt leírva, hogy mennyire egy felszínes, képmutató ez az élet!

Mikor 13 évvel ezelőtt megismerkedünk Napóleon főként könnyűzenéből élt. Naná hogy tetszett! És valamiért engem akart. Tényleg engem! Persze akkor se volt teljesen százas, de ahogy az én drága jó néhai nagyanyám mondta, olyan volt mint egy farkas fiú. Vad, de vágyott a szeretetre. És talán még családra is. Mert neki nem volt igazi családja. Vagy jó családja, a lényeg, hogy nem volt előtte család minta és szerintem erre ő nagyon vágyott. Mindegy. Összejöttünk, majd gyorsan szakítottunk kétszer. Végül együtt maradtunk. Voltak idők mikor én szerettem nagyon, volt mikor ő. Néha ezek az idők fedték egymást és voltak tényleg jó pillanataink. Együtt indultunk a vonatról, mindent együtt csináltunk. Nekem sose számított mije van, leginkább, mert nem volt semmije. Viszont rettentő ambíciózus volt, voltak céljai, amit szépen lassan apránként el is ért. És ez tetszett. Kevés ilyen van a mai világban. Együtt vettük az első autónkat és jártunk vele kéz a kézben. Jó volt. Bár a szüleinél laktunk és ez néha okozott némi konfliktust, de attól még jó volt. És szépen lassan mentünk előre. Bejártuk a világot. Rengeteg helyen voltunk együtt, olyanokon, amikről más egy életen át ábrándozik. Imádtam.

Én multinál dolgoztam, ő pedig a saját álmait követte. Szépen lassan ezek az álmok az enyémeké is váltak. Amit sose bántam. Tényleg! Én nem vagyok egy magamat kitalálós ember. Mindig is a háttérben képzeltem el magam, mert ebben jó vagyok. Erős hátország. És hosszú, nehéz, rögökkel kirakott évek alatt fel is építettünk valamit, ami azt kell mondjam, hogy tényleg egyedülálló még a világon is. Egy Rendszert, amire rendkívül büszke vagyok. Mert ott voltam a születésénél, és évek alatt együtt tettük jobbá. Együtt tettük azzá, amilyen ma. És ha kimondom a nevét mindig elszorul a szívem. Ha rosszat mondanak róla nagyon fáj, de ha jót mérhetetlenül dagad a mellem. Azt hiszem ez a Rendszer az első gyermekünk.

De ahogy a Rendszer nőtt, egyre jobb lett, egyre sikeresebb lett, úgy kezdtünk mi is eltávolodni egymástól. 6 év után elköltöztünk a szüleimtől és egy évvel később össze is házasodtunk. Az hogy beköltöztünk Pestre sok mindent megváltoztatott. Már nem kellett megvárni egymást este munka után, szabadabbak lettünk. Sok mindent másképp csináltunk. Éltünk! De nem együtt, hanem egymás mellett. Ez sokáig fel se tűnt, csak most hogy visszatekintek, veszem észre, hogy a hirtelen kapott szabadságunkat mire is használtuk. És persze a siker. Hát van akit megzavar, és azt hiszi na most ő fasza gyerek, és persze van olyan is, aki tudja a helyén kezelni. Hát Napóleon az első kategóriába tartozik. Őt teljesen összezavarta a siker. Öntelt lett, nagyképű, sokszor még tőlem is azt várta el, hogy rajongjak érte! ÉN! Akivel együtt csinált mindent és pontosan tudtam, hogy nélkülem nem lehetne ott ahol van! És jöttek a nem érdek ribancok, akik nyilván szebbek mint én, mert abból élnek, hogy reggeltől estig jól nézzenek ki! De ettől még egy se jobb nálam. Sőt! Ők is felkelnek valahogy. És nem full sminkben és tökéletesre állított hajjal! De nyilván ez nem számított, mert a nap 24 órájából minimum 8 órában azért jól néznek ki. És ők aztán tudják, hogy kell fényezni valaki egóját. Ó, de még hogy tudják. Persze egy sem érdektelenül tette, de ez az én drága jó Napóleonomnak mit sem számított. Ők voltak a fasza csajok, én meg én. És  a siker egyre nagyobb lett és egyre több ribanc jelent meg az életünkben. A végén ott tartottunk, hogy évente volt két kiemelt a többiről meg nem nagyon tudtam. De évente kettő ribanc miatt tuti hogy vérre menő vitáink voltak. Közben megszületett Angyalka. Imádom azt Tündér fejét! De közben annyiszor eszembe jut, hogy ha okosabb lettem volna, akkor neki most nem kéne az apukája nélkül élnie. Akkor tényleg családban nőhetne fel. Ne gondoljátok, hogy e miatt nincs minden nap lelkiismeret furdalásom! Mert van. Nagyon is. Hiába tudom, hogy ő választott minket szülőknek és hogy tudta mire vállalkozik, mikor hozzánk született, de nekem akkor is minden nap lelkiismeret furdalásom van. És csak remélni merem, hogy meg tud nekem majd egyszer bocsátani! De, hogy visszatérjek Napóleonhoz, én tényleg elhittem, hogy ha lesz egy közös gyerünk, akkor az jó irányba változtat mindent. Tudom, hogy egy naív barom vagyok! Mert ennél nagyobb éket nem is üthettem/üthettünk volna kettőnk közé. Mind a ketten imádjuk Angyalkát. Őszinte igaz szeretettel! De egy gyerek soha sem kapcsolat megmentő. Akkor mikor ő megfogant nekünk akkor kellett volna elválnunk. De nem bánom. Mert még így is azt kell hogy mondjam, hogy a legjobb dolog történt velem a világon! Ennek a tündér édes gyereknek lehetek az anyukája! És a mindennapi lelkiismeret furdaláson túl, minden nap kihúzom magam, mert annyira büszke vagyok rá! Nem bántam meg és soha nem is fogom, mert általa jobb ember lettem és talán Napóleon is. De kapcsolatunk utolsó 3 éve méltatlan minden emberi kapcsolathoz. Így ahogy mi éltünk nem szabad senkinek élnie. A Rendszer és Angyalka összetartott minket, de szeretet és tisztelet már rég nem volt közöttünk. Egyébként a Rendszer és a gyerek miatt tök jól tudunk együttműködni. Az elmúlt 1 hónap ezt bizonyítja. Ebből tudom, hogy a döntésem jó volt, mert nem ezeknek kell egy kapcsolatot összetartania…

Azért hoztam létre ezt a blogot, mert elsősorban terápiás célnak szánom, mert úgy gondolom, és a nálamnál okosabbak azt mondják, hogy ha kiírod magadból, akkor jobb lesz. Meglátjuk. Másodsorban meg azért, hogy Titeket, akik a barátaim vagytok tájékoztassalak időről időre, arról ami velem/velünk történik. Azért névtelenül, mert hátha van valaki a ti ismerőseitek közül, akinek erőt adhatnak soraim, hogy van kiút. Mindenből.

Megtettem, amit már talán nagyon rég meg kellett volna tennem, de nem az a lényeg, hogy mikor, hanem az, hogy megcsináltam. Elköltöztem otthonról. Megfogtam a gyereket, és a tündér barátaim segítségével elköltöztem otthonról. Addig amíg a férjem Amerikában volt. Bunkóság? Lehet. De muszáj volt, mert úgy éreztem, ha maradok tényleg tepsiben visznek el otthonról. És nem azért mert fizikailag bántott, hanem azért mert már az idegeim nem bírták. Amúgy az apropó az volt, hogy az drága jó férjem, nevezzük a továbbiakban Napóleonnak, elvitte a legújabb babáját, a Műmacát magával Amerikába. Szép nem? Abból a pénzből, amit ketten kerestünk.

De kezdem inkább az elején, hogy hogyan és miért jutottunk el idáig.

Terhes lettem. Mindig erre vágytam. Amióta az eszemet tudom, mindig is gyerekre vágytam. Persze voltak időszakok, mikor kevésbé, de alapvetően mindig is erre vágytam. És végre ott volt. Két csík a teszten. Megmutattam Napóleonnak, mire a következő kérdése volt: Örülsz? Padlót fogtam. Már akkor tudhattam volna, hogy valami gáz lesz, de ott volt az a pici angyal, akinek az érkezését már alig vártam, és így semmi sem számított. Aztán gyorsan jöttek a gondok. Napóleon egyre kevesebbet volt otthon, és hogy hol és mikor pontosan nem tudom, de elszakadt az a bizonyos cérna. Mert egyik este magából kikelve, ordítozott, randalírozott otthon.

Elképesztően könnyű terhességem volt. Nem volt semmi. Se reggeli rosszul lét, se para, hogy baj van a babával, semmi. Másrészt viszont maga volt a pokol, mert hétről hétre, növekvő pocakkal jártam esténként az utcákat, mert annyira összevesztünk, hogy elzavart otthonról, majd azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz. Napóleon. Egyszer még a rendőröket is kihívta a drága jó édes anyja. Mert le akart ugrani valamelyik hídról. Persze sose tette meg. Én meg éltem az életem és próbáltam eltitkolni előttetek, hogy gáz bizony, kurva nagy gáz. Mert szégyeltem magam, hogy hogy tudtam egy ilyen emberrel együtt lenni, hogy tudtam, neki gyerek vállalni és nem értettem, hogy mi történt, ami ennyire megváltoztatta. Mert nem volt ilyen. Sose csinált ilyet az előtt. De valami megváltozott benne, Isten tudja mi és átváltozott vadállattá.  Nyilván valóan semmiben nem segített. Sem gyerek bútor választásban, sem szükséges dolgok beszerzésében. Semmiben. Az egyik kolleganőm segített a gyerekbútort elhozni.

Abban reménykedtem, hogy ha megérkezik az én pici angyalom, akkor ő is megváltozik, mert mégis csak az ő gyereke, de nem egészen így történt. A szülés előtt 2 nappal megint volt egy durva vitánk. A szokásos, üvölt, tör-zúz, tombol, engem meg elzavar. Majd felhív, hogy minek mentem el. Jófej! Viszont akkor először „bántott”, mérgében megnyomkodta a hasam. Persze hogy kiakadtam. És ez csak azért fontos, mert két nappal később mikor megszületett Angyalka volt egy kis para, mert zöld vízben született. Ez akkor van, ha gyerek stressz hatására belekakil a vízbe! Ezt akkor fel sem fogtam, mert hál Istennek nem volt semmi baja, de mikor később utána olvastam, iszonyat dühös lettem. De minden rendben volt, szóval nincs gond, gondoltam. Nem is volt míg a gyerek 5 hetes nem lett. Vicc nem? Nem emlékszem, mint ahogy a többi esetnél sem, hogy miből indult ki a vita, de azt tudom, hogy egyik sem komoly dolog volt. Vagy nem tudom. Csak azt tudom, hogy ezt a viselkedést nem érdemeltem meg! Persze gyerekkel már nehezebb volt, mert az első ő volt, és csak utána jöttem én. Inkább nem mentem bele vitákba, mert az nem a gyerek érdekeit szolgálja. És most hogy így bele gondolok a következő 1,5 év ilyen szempontból kiesett. Én visszaszoktam a dohányzásra, és próbáltam úgy élni, hogy az én Angyalkám a lehető legkevésbé sérüljön. Felvettem a póker arcot és éltem a minden napokat. Voltak persze jó részek is, nem mondom hogy nem, de igazán boldog pillanatra Napóleonnal már nem is emlékszem. Közben az ő életében jöttek mentek a nők, mindig tudtam, ki az aktuális, de becsuktam a szemem, mert a gyereknek családban kell felnőnie. Hittem akkor azt. És próbálkoztam. Próbálkoztam, mert tudtam, ha ennek egyszer vége lesz akkor 1000 százalékig biztosnak kell lennem abban, hogy én mindent megtettem ezért a kapcsolatért. Közben persze telt az idő. Éltünk egymás mellett, nem szexeltünk Angyalka születése előtt óta, és így telt idő. Közben egyre távolabb kerültünk egymástól, a gyerek nőtt és ezt a távolságot nem csak érezte de mutatta is az apjának. Aztán eljött a tavaly május, amikor Napóleon egyik barátja előtt beszélt/viselkedett velem minősíthetetlenül mire a srác elém állt és azt mondta: Na én most hagynám ott a picsába! Szó szerint ezt mondta. És akkor ott tudtam, azt amit már rég óta: kettőnk között nincs semmi, eltűnt a szeretet és a tisztelet és ennek előbb utóbb véget kell vetni. Nők továbbra is jöttek, mentek az életében, de már nem érdekelt úgy mint azelőtt. Aztán történt valami. Valami amire nem igazán számítottam. Találkoztam Petőfivel. Helyes, aranyos kedves srác. Ismertük egymást, néha, nagyon néha beszéltük és ennyi. De egyszer „véletlenül” találkoztunk és 1,5 óráig csak dumáltunk. Aztán megint 2 órát dumáltunk, aztán megint 2,5 órát. Persze a dolog szépség hibája, hogy neki asszony otthon, nekem meg tudjuk. Néhányszor találkoztunk és csóknál több sose volt. De a lelkemben valami akkor is megváltozott. Azt éreztem egy másik férfi iránt, amit Napóleon iránt kellett volna éreznem. És akkor tudtam, hogy ennek vége. Hogy pontosan, hol mikor és hogyan nem tudom, de vége lesz. Lehet rám vetni a követ, hogy én milyen vagyok, de bárkinek szívesen átadom a cipőm, hogy próbálja fel. Lehet azt is mondani, hogy már sokkal korábban el kellett volna jönnöm, és lehet hogy igaz is lenne, de korábban nem volt erőm. Tényleg nem! Úgy érzem ezeken mind végig kellett mennem ahhoz, hogy most bele tudjak nézni a tükörbe és egy csepp kétely ne legyen bennem. Erre még rá tett a karácsony, mikor megfogtam Angyalkát és december 24én visszajöttünk szüleimhez, mert megint kifordult önmagából Napóleon. És megfogadtam, hogy soha többé nem lesz ilyen karácsonyunk. Akkor még nem tudtam hogy fogom ezt megcsinálni, de tudtam, hogy megcsinálom. És az élet adta a lehetőséget. Elromlott Napóleon telefonja és venni kellett egy újat. A régi meg ott maradt. Szem előtt. Én egyszer megnéztem a kódját és elkezdtem böngészni benne. És megtaláltam. Az újabb Maca. A Műmaca. Mondjuk mindegyik az volt. Vele smsezett már vagy 1,5 hónapja. Karácsonykor is. Összeszorult a szívem. Dühös voltam, de kivételesen nem szólhattam. Kivételesen csendben kellett maradjak, mert megláttam a lehetőséget és hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek. Végig néztem 1,5 hónap alatt, hogy ide oda viszi, hogy a közös nyaralásról ajándékot csempészett neki haza. Végig néztem mindent. Közben Petőfi is eltűnt. Megijedt vagy mi! Rá is haragudtam. Kurvára! Mert nem elég, hogy van egy paraszt az életemben, aki semmibe vesz, de hogy találtam még egyet, aki ugyan úgy volt  képes semmibe venni! Ja és persze emailben vett semmibe! Még csak a szemembe se tudta mondani! Nagyon kiakadtam. Szóval az utolsó 1,5 hónap nem volt fáklyás menet az életemben. A Napóleon egy Műmacával készült Amerikába és Petőfi is eltűnt. De leszartam. Mert tudtam, hogy most kell erősnek lennem. Néha ment, néha nem. 2 pánikrohamom volt. Az első elég durva volt, a második már nem annyira. De eljött a nap. Napóleon elment a Műmacával. Én végignéztem az ablakból ahogy beszáll a taxiba és bőgtem egyet. Befeküdtem az ágyba Angyalka mellé. Reggel felkeltünk és én megmondtam a kis Angyalomnak, hogy ma elköltözünk a nagyszüleihez. Megfogtam a játékait és kimentünk hozzájuk. Szegények alig kaptak levegőt. De nem mondhattam el. Mert ha valaki lebuktat végem. Majd visszamentem a lakásba, és vártam a barátaimat. Nagyon jó emberek. Kérés nélkül jöttek és pakoltak, cipeltek csináltak mindent. Míg élek nem tudok elég hálás lenni nekik. Mert egyedül nem ment volna.

Aztán elmondtam Napóleonnak. Persze nem egyből. Előtte még elmentem ügyvédhez, beadtam a válást és csak akkor hívtam fel. Volt minden. A szokásos. Öngyilkosság stb. De azért így más volt, hogy konkrét bizonyítékom volt. Írtam a Műmacának is. Sőt fel hívtam a munkahelyét, mert annyira állították, hogy ő valami másik palival van kint a munkahelyéről. Persze ott nem tudtak semmit. Elhordtam a nőt mindennek. Tényleg mindennek. Jól esett. De akkor jöttem rá, hogy én is lehettem volna Műmaca. Tudom, hogy Petőfi magát védte, azzal hogy eltűnt, de engem is megóvott, hogy ez legyek egy másik nő életében. Megóvott attól, hogy egy másik nő elhordjon mindennek. És akkor mikor a nőt szapultam, hol smsben, hol szóban rájöttem, mennyire hálás vagyok Petőfinek. Ettől még lehet egy rohadt nagy pofonnal indítok, ha valaha még találkozunk, de hogy utána megölelem és megköszönöm neki az is biztos.

Időközben Napóleon hazajött és mindent bevetetett ami tőle tellett. Mennyit is érek? Egy közepesen márkás cipőt, egy kicsit márkás cipőt, egy parfümöt, egy ajándék utalványt. Tényleg ennyit ér egy nő? Nem mintha számítana, mert csillagot is lehozhatna nekem az égről akkor sem mennék vissza hozzá. Talán, talán, már felfogta, hogy ez így marad. Azért minden nap beszélünk, a gyerek és közös vállalkozás miatt. Én bunkó vagyok ő kedves. Lennék én kedves is de azt rosszul értelmezné. Egyenlőre jó ez így.

Angyalkám jól van. Bárányhimlős, de jól van. Sőt boldog gyerek. És remélem tényleg az és nem csak anyukáját jól utánzó gyerek. De szerintem ő rendben van. Ha valamikor emlékezni fog erre az időre, remélem el fogja mondani, hogy hogy élte meg ezt az időszakot. De én tényleg úgy látom, úgy érzem, hogy boldog. Sokkal jobban van. Felszabadult. Édes pofa.

És én? Nagyon jól vagyok. Tényleg. Szerintem a nehezén már túl vagyok. Remélem. De sokkal felszabadultabb vagyok most, mint egy hónappal ezelőtt. Sokkal jobban érzem magam. Kiegyensúlyozottabb lettem. Jön a tavasz! És tudom, hogy minden úgy volt jó ahogy volt. Így kellett lennie. Sok célom van, sok mindent szeretnék és tudom, úgy ahogy ezt is mindet meg tudom csinálni. A következő a félmaraton! Drukkoljatok! Ha négykézláb mászok be, én akkor is megcsinálom! Meg én! Persze tudom, hogy lesznek még meccseim Napóleonnal, mert azt azért még nem mondtam el neki, hogy a válást beadtam. Ennyire még nem voltam bátor. De majd ez is meglesz. Mint ahogy minden.